A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)

1971-06-01 / 6. szám

27

utcasarkokon, a piacon, a villamoson mindenütt füzeteket nyomtam az emberek kezébe. Semmi bajom sem történt. Az utolsó napon felbátorodtam és a közelünkben lévő kaszárnya előtt álló hat vörös katona mindegyikének is adtam egy füzetet. Elbeszélgettem velük kissé, mert egyikük tudott németül. Érdeklődtek, hogy miként érzik a hollandok magukat az amerikai megszállás alatt. Épp azt fejtegettem nekik, hogy minket nem szálltak meg az amerikaiak, amikor hirte- lenül megjelent egy tiszt. Elparancsolta a katonákat, s megkérdezte, mit adtam nekik. - Ezt uram, - mondtam és neki is kezébe nyomtam egy füzetet. Gondosan átnézte. Amikor elbúcsúztunk, jő utazást kívánt barátságosan.

Elutazásunk napján korán reggel kimentem az utcára és leültem egy padra. Imádkozni akartam mindazokért, akikkel az elmúlt három hét alatt találkoztam. A három vasárnapon meglátogattam apresbiteri- ánus, baptista, katolikus, ortodox, református és metodista templomokat. Ötszörkértek fel, hogy beszéljek az istentisztelet alatt. Végig vettem imámban a szentírás-üzlet tulajdonosát, a katonákat, a katonatisztet s az embereket, akikkel az utcán s a villamoson találkoztam.

Egyszercsak zeneszóra figyeltem fel. Nyolcas sorokban fiatal fiúk és leányok közeledtek, harsányan, lelkesen énekeltek. Egy pillanatra sem kételkedtem abban, hogy önként, kényszer nélkül teszik. Ezek a meggyőződéses fiatal szocialisták a huszadik század evangélistái. Elgondolkozva néztem a hosszú felvonulást. Ezerszámra vettek részt rajta. Ezt szánták az ifjúsági találkozó tökéletes befejezésének. Mit tehetünk mi a vasfüggöny mögötti népek érdekében?

Térdemennyitvavolt a szentírásom, és a friss reggeli szél lapozott benne. Rátettem egyik kezemet, s lefogtam a lapokat. Amint a mondatra néztem, amelyre éppen ujjam mutatott, a Jelenések Könyvének ezt a részét olvastam; - Ébredj fel, és erősítsd meg a többit, aki halálán van... (3, 2).

Hirtelen felfogtam, hogy könnyeimen keresztül olvasom a sorokat. Lehetséges, hogy Isten beszél most hozzám, s tudtomra adja, hogy életem hátralévő részét a vasfüggöny mögött kell töltenem, azon munkálkodva, hogy segítsem az életéért küzdő egyháznak még megmaradt tagjait?

Nevetségesnek tűnt azonban ez a gondolat előttem. Mit tehetek én? Tudtommal abban az időben, 1955-ben egyetlen misszionárius sem működött ezen a legnagyobb missziós területen. Mit tudok én tenni, aki egyedül vagyok, pénz és szervezet nélkül. Mit tehetek én ilyen túlerővel szemben, mintáz előttem menetelőfiatalok.. ? (Folytatjuk)