A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-06-01 / 6. szám
ó P. Béky Gellert, S.J., Japán ISTEN SZAVA A LITURGIÁBAN Az idősebb generáció általában nemigenbízik az ifjúságban. Minden újítást eleve elítél. Vagy legalábbis gyanúsan nézi. Ez már az öregkor lélektanához tartozik. A papok se alkotnak kivételt e törvény alól. A zsinat után nap mint nap szemtanúi vagyunk ennek a jelenségnek. Vegyük pl. a liturgiát. Hány pap áll tanácstalanul a szentmisével szemben, csak azért, mert nem latin és mert a nép is érti és nézheti. Eddig alig voltak annak tudatában, milyen szellemi-lelki erőpróbát jelentett híveink számára nem egyszer a liturgikus cselekményeknek úgy nevezett "szakrális", azaz a nép számára érthetetlen nyelve, keresztrejtvényhez hasonló jelképekbe öltöztetett mondanivalója. Sokszor meg csupán biztonságérzetünk és kényelemszeretetünk takaróját értékeltük és védtük a latin nyelvben és a hívek számára érthetetlen-láthatatlan (mert hátat fordítottunk nekik) tevés- vevésben. Az egyszerű hívek meg hozzászoktak az isteni cselekmények furcsa és mágikus légköréhez. Sokak számára a szép énekek voltak az egyetlen fényes pillanat a mise alatt, már mint ott, ahol a nép nyelvén szállt az istendicséret az ég felé. Mert sok helyütt még ez sem volt megengedve. Most, hogy kezdik érteni, miről is van sző, nem értik, miért nem volt ez mindig így... Ez is csak lélektan volna? Nemrégen a szomszédunkban házszentelés volt. Két buddhista bonc énekelt valami monoton, archaikus dallamot egy álló óra hosszat.
