A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-05-01 / 5. szám
43 retetnek ez a növekedése, kitágulása annyira, hogy átölelje a világot, nem történhetett másként, mint a régi szeretet halála árán. Ugyanígy mindnyájunk szívében a szeretet átalakulása, újjászületése csak halál által lehetséges. Ha elhagyjuk a régi, önző, testies szeretetet, hogy szívünk kitáguljon Jézus és Mária szívének mértéke szerint. Ezt az eredményt akarja elérni bennünk is a Szentlélek, ha nem állunk ellen neki. Kinn vadul tűz a nap, de ahogy beszűrődik a templom boltívei közé, opálos lággyá enyhül. A padban csak ketten ülnek, egymástól kissé távolabb. Egy idősebb és egy fiatalabb asszony. A fiatalabb nem régen jött, mellette zöldséggel megrakott szatyor. A másik, az idősebb, még a mise elején érkezett. Két idegen élet. Két lét, amely idegen bánatokat és idegen örömöket hordoz. Nincs köztük semmi, ami egymáshoz kapcsolná őket. Két gyertyaláng. Két mécsfény, amely külön-killön világít. De mind a két láng arccal a tabernákulum felé fordul, az Örök Szépség felé, aki a tabernákulum foglya. Ez a két lélek eny- nyiben hasonlít egymáshoz. Egyébként idegenek, talán nem látták egymást soha, s ha innen kilépnek, s elnyeli őket az élet forgataga, talán soha többet nem találkoznak. Az oltárnál már nincs semmi szertartás. Az emberek lassan szállingóznak ki a templomból. Szívük megtelt a tabernákulum szépségéből áradó sugárzással, most egy kicsit jobbakká váltak, s viszik otthonukba, a munkahelyükre ragyogással csordultig megtelt szívüket, hogy másoknak is adjanak belőle. A fiatalabb asszony imádkozás közben egyszer csak hangtalanul felzokog, belső, mély csuklással. Arcán peregnek a könnyek. Ki tudja, milyen bánat az, amelyet hordoz s amelyet itt sír el, a templomban. Idegen bánat — ismeretlen bánat. A legtöbb ember keménnyé, fénytelenné válik, ha ilyen idegen bánat horzsolja meg, mintha a lelke ezt mondaná: „Mi közöm hozzá, mosom kezeimet, én ártatlan vagyok benne. Van nekem is elég bajom.” A keresztet mindenkinek egyedül kell hordoznia. De milyen jó, ha akad egy-egy Veronika, aki a könnyező, vérző arc felé oda- nyújtja patyolat keszkenőjét. Vagy ha akad egy-egy Simeon, aki segít vinni a porba roskadónak a keresztet. Lám, az a másik asszony is ott a padban. Szemében fellángol a részvét. Közelebb húzódik a síróhoz, kezét ráteszi a karjára, anyásán és megértőn. S csak ennyit mond: — Ne sírjon. Majd megsegíti a jó Isten. A fiatalabb letörli a könnyét. A sírása megcsendesül. Mind a ketten hallgatásba merülnek. Lelkűket megérinti a tabernákulum- ból kiáradó csók. A .síróét is, a vigasztalóét is. Mert. 'nincs szebb szó, mint a részvét szava, amelyben a felebaráti szeretet tüze lángol. S hányszor nehéz kimondani. Más ember fájdalma .hányszor „idegen fájdalom” számunkra. Pedig a felebarát szó azt jelenti, hogy minden ember testvér, s hogy „idegen fájdalom” nincs. Hogy is írja Paul Claudel? „Isten elrejtőzik. Ö az a testvérem, aki sir.” ÖLBEY Irén
