A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)

1971-03-01 / 3. szám

25

telmét elmélyítette. Ahogy pedig Jézus maga értelmezte és megélte, valóságosan újparancsotcsináltbelőle. Szeretni Istent teljes szívünkből és minden er ónkból, úgy azonban, hogy ez a szeretetnecsak a végtelen, hatalmas, jóságos, de mégiscsak teljesen transzcendens Isten felé való tapogatózás, hanem a hússá, vérré, emberi érzésekké, gesztusokká, kínszenvedéssé, halállá vált isteni szeretet hívására adott válasz legyen, az emberszívvel szerető isteni személy áramába való bekapcsolódás... Szeretni felebarátunkat, úgy mint saját magunkat; már ez is nagy dolog; a barátainkra irányuló szeretetmér- téke önszeretetünk mérhetetlensége kell legyen. Jézus főparancsa azonban tovább megy; nem sok érdemünk van abból, ha csak barátainkat szeretjük, akik viszontszeretnek bennünket; szeretnünk kell ellenségeinket is, akiktől semmi viszontszolgáltatást sem várhatunk. Jézus főparancsa még tovább megyr ... úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket... Ezt a programot nemtudjuk megvalósítani. De éppen ennek a tehetetlenségnek van egész életünket betöltő pozitív jelentése; állandóan, az utolsó pillanatig dolgoznunk, küzdenünk lehet és kell, hogy minél tovább jussunk a megvalósításban, mert a program kimeríthetetlen, a végére földi életünk során nem jutunk el.

Gyakorlatilag a felebaráti szeretetnek ebben az új krisztusi parancsában rejlik a keresztény forradalom, a keresztény radikalizmus, a keresztény megtérés, a keresztény erkölcstan lényege.

Van-e értelme annak, hogy ilyen programot hirdessünk? Lehet-e ésszerűen remélni, hogy az emberiség tekintélyes hányada valaha is legalább elvben elfogad ilyen forradalmi programot, hogy a megvalósításáról ne is beszéljünk? A kínos kérdésre érdemleges feleletet csak a keresztény hit fényében adhatunk. A szeretet teljes kibontakozására vonatkozó isteni ígéret nem erre a földi történelemre szól, hanem a végső időkre. Eszchatologikus megvalósulása viszont feltételezi, hogy a földi élet során megtörténik a személyes megtérés. Akik ezt hiszik és remélik, azoknak hivatásuk van arra, akár sokan, akár kevesen vannak, hogy beálljanak ebbe a küzdelembe, amely az önzés leépítésében áll és annak az embertestvériségnek építésében, amely Isten gyermekeinek, Krisztus testvéreinek új világa. Senki sem mentheti magát mások értelmetlenségével, lustaságával, gyávaságával.

Krisztus erkölcstanában nemcsak az Isten- és emberszeretet áll szoros kapcsolatban; egymást kiegészítve, egymás hitelességét biztosítva és bizonyítva. Ez a kölcsönösség vonatkozik a felebaráti sze-