A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1970-02-01 / 2. szám
26 hanem az ezt form áló tartalmat. Tehát a hősies önfeláldozás és a vértanúság nem egybeeső élmény. Mi van akkor a vértanúság mélyén, mely nagyobbat alkot minden emberi halál-heroizmusnál? A háború utáni évek egyik legnagyobb színpadi élménye Georges Bemanos színdarabja volt, mely megelevenítette előttünk Gertrud von le Fort könyvének örökszép témáját: "Az utolsó a vérpadon". A francia forradalom hulláma zsilotin alá veti az egyik vidéki karmelita zárdának egész közösségét. Blanche - Krisztus Urunk getszemáni rettegéséről nevezett Mária nővér - még a vihar beállta előtt enged emberi félelmének és elmenekül a zárdából. Élete útjai újraavilágba vezetnek; látja ennek örömeit, eszményeit és célját. Mikor azonban a diadalittas tömeg volt rendi testvéreit vezeti utolsó útjukra, ő is a tömegben van. Az apácák kórusa a Szentlélek himnuszát énekli, mindig gyengülő erővel - ahogy a fejek hullanak a vérpad kosarába. Amikor az utolsó hang is elenyészett, anélkül, hogy a harmadik isteni Személy dicsérete véget ért volna, - elérkezik Blanche .számára élete határhelyzetének legdöntőbb pillanata. Es, aki azelőtt a félelem martaléka volt, remegő hangon, félénk határozottsággal a vérpadra lép, hogy befejezze társai győzelem himnuszát, a Veni Creatort. Ahogy mondtuk, a hősnő egyéni történetének döntő határhelyzetében áll: - Egyik oldalon a biztos halál, a másikon az élet, mely legalábbis egyelőre "biztos". Ami ezt a két végletet emberi személyiségében összekötné; a kihívó "csak azért is" a "legalább így" tetszetős önállítását kizárja a mindent átfogó félelem. Az élet és a halál partjait a rettegés nem tudja önakaratából áthidalni. A kis Blan- che-t nem a félelem ajándékozza meg a vértanús ággal, hanem egy átfogóbb erő. Ha ezt az erőt keressük tapogatózó bölcselkedésünkkel aligha jutunk kielégítő eredményhez. Azt még megállapíthatjuk, hogy emberi létünknek nem azon a síkján kell kutatnunk, mellyel az evilági értékeket öleljük magunkhoz. Egy sokkal átfogóbb emberi képesség öleli magához a vértanúság kegyelmét. Ez semmi esetre semaz életnek és értékeinek tagadása. Ezért fogadják a vértanúk - néha rettegve, néhabátran, de magukat sorsuknak mindig szelíden alávetve, a végső percet. Hangsúlyozzuk, hogy szelíden elfogadják a halált, egész személyes hűségükpasszívitásával. Az emberi személy világának legbensőbb erői tárulnak fel határhelyzetük e nagy pillanatában, melyet a hűség kötelékével tart varázsa alatt egy megmagyarázhatatlan erő. írásunk elején a vértanúság benső élményét szándékoztuk bölcse- letileg megalapozni. A tények vizsgálata azonban meggyőzött minket arról, hogy bölcseletünkerre a valóságra nem adhat választ. A vér
