A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)

1970-02-01 / 2. szám

s

Es mivel csak délig szabad; délben abbahagyja. Mertasemle- gesség sem könnyű; útvesztőkbenkell tájékozódnia. Útvesztői vannak a Törvénynek és útvesztői vannak az Uralomnak. Az egyik; a zsidóké, farizeusoké, törvény tudóké, bonyolult rendszere előírásoknak és tilalmaknak. A másik: - a rómaiaké, közömbösségből, fölényből, erőből, alkalomadtán megtorlásból. Simon néha bizonyára azt gondolja magában: - Nehéz időket élünk... - Es igyekszikúgy kormányozni egyszerű életét a nehéz időkben, hogy ne ütközzék semmiféle zátonyba. Kimegy a mezőre dolgozni. Se lát, se hall; dolgozik. A- neddig szabad. Máskor napestig, ma délig. Mert ma délig engedi a törvény. Kifogása senkinek sem lehet ellene. Se honfitársainak, se a rómaiaknak.

Mindebből sejthetjük, hogy Simon, a cirenei, maga a derék átlagember, az a fajta mintapolgár, amilyenből ezer és ezer él, fal- vakbanés városokban, Júdeábán és egyebütt, szerte a birodalomban; ) az, akivel sosincs baj, mert vagy megelőzi a bajt, vagy kitér az útjából; nem okve tétlenkedik az utcákon, ahol a lézengőkből egykettőre összeverődik a rendzavaró csoportosulás, hanem megy adolgá- '1 > ki a mezőre; őaz az ember, akinek a munkájában meg lehet bízni; egyáltalán: ő az az ember, akiben bízni lehet. Persze nem bonyolult dolgokban és esetekben. Mindig csak az élet névtelen szürkeségében; ahogy egy láthatatlan kis csavarban vagy fogaskerékben, ami nélkül a gép nem működik, de amit bármikor lehet cserélni hasonló, vagymáskis csavarral vagy fogaskerékkel. Élt volna tehát, ésmeghalt volna anélkül, hogy emléke maradt volna, ugyanúgy, ahogyan sok ezer és millió társa, ha nem jön közbe valami váratlan dolog. Akkoranevét sem tudnánk; János nem is említi, ő csak ennyit mond: Azok átvették Jézust; O keresztjét hordozva kiment az úgynevezett

Koponyahegyre... étottkeresztrefeszítették__-Simon mintha nem

is léteznék, mintha ott se lett volna ebben a keserves vonulásban.

Pedig ott volt; a másik három, Máté, Márk, Lukács a tanúk rá. Ha előbb hagyja abba a munkát, vagy ha áthágja a törvényt, mindössze pár perc erejéig;megmarad jámbor és boldog névtelenségben, anélkül, hogy vállán ott lenne az a vörös nyom, egy gerenda árka, az örökkévalóságig. De éppen mert pontos volt, mert az előírt időben telte le szerszámát és indult hazafelé; találkozott a szomorú menettel. Nem valószínű, hogy megállt volna bámészkodni. De az sem, hogy meggyorsította volna a lépteit. Ugyanúgy igyekezhetett tovább ugyan jött, föltűnés nélkül, szigorúan bezárkózva a maga életébe, igába, ritmusába. Ami az úton hömpölygött, nem az ő ügye volt.

Nyilván sokkal szebb és magasztosabb lenne a történet, ha úgy