A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
47 győzött népből vajon melyik maradt fenn? Mindenki természetesnek tartotta, hogy Babilon marad meg és Izrael tűnik el a föld színéről. Ma mégis semmi sincs már Babilóniából, csak az, amit a föld homokja őrzött meg számunkra; a romok. Kincseit a későbbi győztes népek mind elhordták. Az ókori Izraelből azonban megmaradt valami; a legnagyobb kincse, az egyetlen igaz Istenbe vetett rém ény s égé. A próféták nemcsak azt hirdették, hogy az Isten végtelenül szent, aki nem tűr el semmi hűtlenséget, hanem azt is, hogy az Úr végtelenül irgalmas, aki nem akarja népe pusztulását. Csak azért büntette őket, hogy a szenvedés bűnbánatra indítsa kemény és hűtlen szívüket, és újabb, tisztább bizalommal forduljanak feléje. A foglyok között a próféták ápolták ezt a reménységet, és megjövendölik a hazatérést, a nemzet újjászületését, Jeruzsálem és a templom újjáépítését. Mindez egy Istentől küldött király vezetése alatt fog megvalósulni, akithéberül Messiásnak hívtak. Az 0 vezetése alatt új szövetséget fog kötni Isten népével, és szövetségét kiterjeszti minden emberre. Miért kell annyit foglalkoznunk ennek az ókori népnek a történetével? Hiszen úgy látszik, mintha az ő reménysége is csupán emberi reménység volna-; az ősatyák sok utódot remélnek, az egyiptomi szolgaságban élő nép új hazát és jólétet remél, a babiloni fogságban lévők pedig kiszabadulást, hazatérést remélnek. Nincs ebben semmi csodálatos. Természetes, hogy az ember földöntúli hatalom segítségét kívánja, ha saját erejéből nem tud valamit elérni, nem tud megszabadulni nyomorúságától. Minden legyőzött nép arról álmodott a történelem folyamán, hogy egy rendkívüli ember majd felszabadítja. Csakhogy az ószövetségi választott nép története nem engedelmeskedik az emberi, földi reménykedés törvényeinek. Az igazi kezdeményezés nem a nép vágyaiból fakad, nem a népből indul ki, hanem az Istentől. Ő az, aki az egyes emberek és az egész nép számára kijelöli a reménység tárgyát. Igaz, hogy Istennem állítja mindjárt eléjük a végső, a tökéletesen tiszta, lelki reménység tárgyát, hanem fokozatosan vezeti őket a földi reményekenkeresztül egyre magasabbra. Sőt, elszakítja őket földi reményeiktől, hogy felemelje a benne bízókat, hogy az igazi, örök javakat kívánják: a bűntől való szabadulást, és az örök életet. 1800 éven keresztül egyre tisztul ez a reménység, amíg ki nem nevelődik egy kis választott csoport, amelyik majd megérti azt a reménységet, amit Jézus hozott a világnak. Az a reménység, amelyet az ókori nép szívében az Isten ki akart alakítani, már magán viseli az isteni rém ény s ég je 1-
