A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
45 bér számára úgy látszik, hogy a sír mindent elfed; "bút, örömet, fényt, szerelmet"; mindent, amiben reménykedtünk. Talán ezért mondta a modern francia író, J.P. Sartre, hogy az igazi emberi élet a reménytelenségen túl kezdődik. Szerinte ez azt jelenti, hogy az ember rádöbben mennyire a saját erejére van hagyatva, amíg a földön él, és nem lehet másban reménye, mintörr- magában, saját alkotásában. Mivel véleménye szerint nincs más élet, csak a földi élet; nincs más jó, vagy boldogság, csak amit a földön megszerezhet magának. A materialista világnézet ebből a belső kétségbeesésből termelte ki a földi paradicsomba, korlátlan haladásba vetett reményét. Mások viszont azzal menekülnek a reménytelennek látszó jövő elől, hogy nem törődnek vele. Már ötszáz évvel ezelőtt így énekelt a firenzei ifjúság; - "Akiboldog akar lenni siessen, mert semmi sem biztos a holnapból" (vagyis élvezze a mai napot!) Az emberi, mulandóés változórem énységgel szemben áll, az is teni ö rök rém ény s ég,mely sohasem viszcsalódás- ba. Tulajdonképpen az isteni remény is a reménytelenségre épül. mert feltételezi azt, hogy belássuk; nem remélhetünk itt a földön igazán semmiben és senkiben, csak az élő Istenben. Csak O tud megszabadítani minket a bűntől és az örök haláltól. - Azt mondhatja erre valaki, hogy ez csak önámítás, és az emberi természetből fakadó ösztönös menekülés, hogy amikor már minden földi remény megszűnt, akkor egy földöntúli hatalomban, földöntúli életben reménykedünk. A világ erős emberei azért becsülik olyan kevésre az isteni reményt, mert az a gyöngék erényének tartják, akik nem mernek szembenézni az emberi sors kegyetlen valóságával, és nem merik levonni a végsőkövetkeztetést; nincs más élet csak a földi élet, nincs más remény, csak amit a földön elérhetünk. Álljunk meg tehát egy kicsit és gondolkozzunk, kinek van igaza? Annak-e, aki azt hiszi, hogy az emberi nem rendeltetése az, hogy itt a földön sürögjön, forogjon, mint a hangyaboly, azután pedig elpusztuljon; vagy pedig annak, aki a zsoltárossal ezt mondja; - "Csak Istenben nyugszik meg a lelkem, mert őtőle jő reménység nékem". (Zsolt. 62, 6.) Erre a kérdésre maga Isten adta meg a választ, és az O válaszát megtalálhatjuk a szentírásban. Az egész szentírás az elejétől a végéig az isteni reménység könyve. Az Ószövetségi szentírásnak az az érdekessége, hogy isteni pedagógiát fedezhetünk fel benne. Egy népnek a történetében bemutatja, hogyan nevelte Isten az ókori primitív embereket a hit és a reménység útján évszázadokon keresztül, amíg meg nem született a világ legfőbb reménye; Jézus Krisztus.
