A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)

1970-12-01 / 12. szám

24

Ezért nem véletlen, hogy az utóbbi években kezdenek már beszélni, írni az ember haláláról is. Az ember főimagasztalását lassanfölváltja az ember leértékelése. A tudomány fölfedezései a világmindenség roppant térbeli és időbeli kiterjedéséről, az embert egészen mellőzhető, kicsiny ponttá tették, és az emberiség történetét néhány másodperccé. Kopernikus előtt az ember a világ középpontjának tekintette magát, Darwin előtt azt gondolhatta, hogy az élőlények között foglal el egészen egyedülálló helyet, ma ez a fölényérzet megszűnt. Sőt Freud óta arra döbbenünk rá, hogy még saját belső világunknak, öntudatunknak se vagyunk urai többé. Az ember jelentéktelenségének ez a tudományos bizonyítása sokszor azzal a következménnyel is jár, hogy az ember személyiségét és szabadságát is erőszakkal eltiporják. A diadalmas humanizmus nem vetett véget az egyéni vagy kollektív erőszaknak, amint azt az elmúlt 60 év gá~ borúi és vérengzései igazolják. Az erőszak forrása éppen az, hogy az embert csak egy jelentéktelen kis tárgynak tekintik, amit tovább szabad tenni, vagy el is szabad pusztítani, ha valakinek útjában van.

Az emberiség elpusztításának ez a lehetősége fölveti a kérdést, va- jon:nincs-e szüksége az embernek Istenre, márcsak azért is, hogy önmagát és embertársát megbecsül- j e ? Gyakori tapasztalat a mindennapi életben az, hogy az ember nem érzi magát fontosnak, értékesnek, hasznosnak és nem is tud úgy viselkedni, hacsak mások el nem ismerik az ő értékét. Ugyanaz az ember egészen megváltozik, ha olyan valakire talál, aki őt megbecsüli, értékeli, szereti. Mindnyájan tudjuk, hogy az ember így menekül meg a jelentéktelenségtől, a lenézettség, megvetettség érzésétől. Viszont az ellenkezője is igaz, ha az ember nem talál senkit se, aki az ő értékét felismerje, elismerje, megbecsülje, szeresse, az az ember képtelen kimutatni saját képességeit, tehetségeit.

Ez az elemi tapasztalat kiterjeszthető az egész emberiségre, Hogy ha az emberiség ma egyedül, magára hagyatva találja magát a roppant világmindenségben, akkor képtelen lesz kibontakozni igazi emberi mivoltában, értékében. Viszont, ha van valaki az emberek fölött, aki képes az embert megbecsülni, értékelni, szeretni, az adja meg az embernek is az értéket, és ezért tudjuk szeretni saját magunkat és embertársainkat. Ez az emberi élmény kívánja tehát az Isten utáni sóvárgást.

Számunkra, akik hiszünk a minket szerető Istenben, ez a hit nemcsak egy belső vágy következménye, hanem történelmi bi