A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)

1970-12-01 / 12. szám

14

rátját: - Pintyőke... Pintyőke... S ő is addig futkosott a parton kutyáját hívogatva, hogy egyszerre csak a kis lányka is eltűnt a partról és már ragadta is magával a hömpölygő Zala. Szegény Juliska sikongatására mindenütt futottak az emberek a kert végibe, Juhászék portája is odanézett a partra. Az idősebb Juhász József épp ott barkácsolt a part mentén, javítgatván a "gátat", ha netalán a folyó be akarna sétálni portájára. Figyelmes lett a sikongó gyerekhangra s amint észrevette a vergődő kis lányt a sodrásban, hamar lerántotta a csizmáját, kabátját és neki a víznek. Elkapta a vergődő kis testet, de közben a víz őt magát is magával sodorta. Akkorra már sok ember odagyülekezett a partra a kertek végén és segíteni próbáltak, ki hogy tudott. A lánykát sikerült is kimenteni, mert az volt az első s mire Juhász gazdát keresték, hogy most már őt mentsék ki, szegény feje már valamelyik örvénynek a fenekén viaskodott életéért. De mikor a víz másnap felvetette a harmadik község határában, már nem lehetett segíteni rajta. Hát így lelte halálát Árva Jóska apja a Zala vizében.

Jóska édesanyját sohasem látta. Mert az meg érte adta életét. Meghalt, hogy magzata élhessen. De erről Jóska nem tudott. Csak any- nyit hallott, hogy mikor ő erre a világra jött, az édesanyja elköltözött belőle. így nőtt fel a Jóska gyerek az "Árva" fedőnév árnyékában.

A lőcsfalvi orvos közben rohamosan öregedett papjával együtt. Sokat beszélgettek falujuk életéről egymás közt. Mi minden i.s esett meg hosszú "uralkodásuk" alatt.

így merült fel a múltból egyik beszélgetésük alkalmával Árva Jóska története is. Bizony 24 évvel ezelőtt sok álmatlan éjszakát okozott az eset az orvosnak, papnak egyaránt. Mert Jóska anyja is hős volt. Feláldozta magát, hogy Jóska élhessen.- Emlékszel, - mondja a lőcsfalvi pap - a temetésre?- Nagyon is, hogy is lehetne azt elfelejteni?! - hagyta jóvá a doktor.- Még most is ott állsz lelki szemeim előtt, - folytatja a pap, -ott a sír szélén álltái, haptákba vágtad magad tisztelegve, mint valamikor katona-temetésén.- Hát, én mondom neked, ha ismertem hősi halottat, ez az asszony az volt. Megérdemelte volna a teljes katonai tiszteletadást.- De hogy a csudába jutott eszedbe ott a sírnál?- Hát, azt tulajdonképpen magam sem tudom. De eszembe jutott ennek az asszonynak utolsó mondása, miközben próbáltam mindkettő-