A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1970-05-01 / 5. szám
33 (Vasárnapi olvasmány) Elhangzott az elveszett drachma, az elveszett bárány, a tékozló fiú és a hűtlen intéző parabolája. És mert a farizeusok 'hallották mindezt és kicsúfolták", elhangzott végül még egy, külön az ő címükre, válaszul a csúfolkodásra, a dúsgazdagról meg a koldus Lázárról. Arról, hogy aki "nem hallgat Mózesre és a prófétákra", annak a holtak tanúsága is hiábavaló lenne. Ezen is gúnyolódtak a farizeusok? Miért ne gúnyolódtak volna. Jézus azonban már nem törődik velük. Tanítványaihoz fordul, nekik mond intelmeket. A botrányokról, melyek óhatatlanul előfordulnak ugyan, de a botránykoztatőnak jobb lenne, ha nyakában malomkővel a tengerbe vetnék. Aztán a megbocsájtásról, amibe nem szabad belefáradni; napjában hétszer bocsássunk meg, sőt hetvenhétszer, ami olyan sok, hogy már számolni sem lehet. De nem is kell számolni, mint a fukarok. Aki nekünk bocsájt meg, az sem számolja. A királyi ember talán számolta a talentumokat, amikor a szívtelen szolgának elengedte tartozását? A kérdést, hogy "hányszor kell megbocsájtani", Péter tette fel; és most, a válasz után, talán ismét ő az, aki kéri az Urat: - Növeld bennünk a hitet! Ez látszólag megint amolyan Péterre valló szeleburdiság; hajánál fogva előrángatott kérdés, mondhatná rá valaki, például Júdás, akinek, mint számoló embernek, már a nagy adósság-elengedések sem tetszenek. Júdás ragaszkodik a következetes okfejtésekhez, nem szereti az ilyen logikai bakugrásokat, és érzelem diktálta kitöréseket. Mi köze a megbocsájtásnak a hithez? Vagy, ha már a szívtelen szolgánál tartunk (bár Júdás legszívesebben a "szívtelen" minősítéshez is odabiggyesztene egy kérdőjelet; mert végtére is az én adósságom elengedése semmiféle jogszabály vagy joggyakorlat szerint sem kötelez engem arra, hogy én is elengedjem másnak, amivel nekem tartozik; s a lehető leghelytelenebb, ha ezekbe a magánjogi ügyletekhaszontalan szolga. Rónay György
