A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1970-05-01 / 5. szám
25 tokhoz a felszínről széles lépcsőkön lehetett lejutni. Vagyis a katakombának ehhez a kriptájához az üldözések elmúltával sokanzarándokoltak, eztaz üreget sírkápolnává tágították, nemcsak belül díszítették, hanem a környezetének is ünnepélyes jelleget adtak, közvetlen körülötte sokan mások is temetkeztek, nyilván azért, mert azt akarták, hogy testük egy kiváló keresztény sírja mellett várja a feltámadást. Ahol ilyen föld alatti sírkápolnára, kis bazilikára bukkantak, ott feltételezhették egy vértanúnak a sírját. A régészet azonban teljes bizonyossággal csak nagyon ritka esetben állapíthatjameg, hogy az illető vértanú a kápolnában hol is volt eltemetve. A márványba vésett sírfeliratok, a zarándokok által a falakra karcolt fohászok, a falakon talált freskók, az oltárok, ezek mind kiinduló pontul szolgáltak a régészeknek, hogy a vértanúk sírjának a helyét megállapítsák. Azonban olyan világos eset, mint Szent Hyacintus vértanú sírjának az esete, amelyet érintetlenül, épen találtak és amelynek felirata semmi kétségnek sem adott helyet, ilyen eset csak egyetlenegy volt eddig. Mert pl. itt a Szent Kallixtus katakombában a pápák kriptáját feldúlva találták. A márványfeliratok a földön darabokban hevertek, így ma sem tudható, hogy melyik sírfülkében melyik vértanú pápának a teste pihent. Damasus pápa epigrammái megemlítik ugyan nem egy vértanú nevét, de semmit sem mondanak arról, hogy az illető vértanúnak a sírja hol volt. (Folytatjuk) Aki másnak . . . Egy kis faluban a pék a szomszéd gazdától vásárolta a vajat. Egyszer csak észrevette, hogy a vaj már nem annyit nyom, mint eleinte. Napokon keresztül figyelte és rájött, hogy a vaj súlyából mindig hiányzik. Mérges lett és feljelentette szomszédját. A bíró kikérdezte a vádlottat: — Biztosan van otthon mérlege és súlya? — Nem, bíró úr, nincsenek otthon súlyok. — Hát akkor hogyan mérte ki a vajat? — A pék tőlem veszi a vajat, én tőle veszem a kenyeret. A félkilós kenyeret használtam súlynak. Ha a vaj súlyából hiányzik, annak ő maga az oka! Egy régi legenda szerint valaki a mennyben járt. Bevezették egy fényes terembe, ahol egy nagy halom emberi fület talált. Kérdésére elmondták, hogy ezek olyan emberek fülei, akik szívesen hallgatták mindazt, ami szép és jó, de nem aszerint éltek. Tehát nem juthattak a mennybe, csak a fülük. Emberevő vadak közé került a misszionárius. Mindjárt értésére adták, hogy megeszik. — Nem hiszem, hogy ízletes leszek majd nektek — mondta a törzsfőnöknek. — Ó, légy csak nyugodt, jó fűszeresen készítünk el. Finom falat leszel. — Nem akarsz először megkóstolni? — kérdezte a misszionárius. Elővette a zsebkését és egy jó darabot lekanyarí- tott a combjából. A törzsfőnök beleharapott, de mindjárt undorral ki is köpte. „Te valóban ehetetlen vagy" — mondta. A misszionárius életben maradt és haláláig az emberevők közt élt. Isten megáldotta szolgálatát. Idővel az egész törzs megtért és felhagytak az emberevéssel. A misszionárius egyik lába ugyanis műláb volt és parafából készült. ¥ Egy másik nagy teremben csupa emberi ajak volt egy halomban; olyan embereké, akik sokat beszéltek az igazságról, de nem aszerint éltek. Tehát ők maguk nem juthattak a mennybe, csak az ajkuk. v
