A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)

1970-04-01 / 4. szám

3

úgy látszik, valóban föltámadt.

Föltámadt. Tehát? Ülnek és várnak tovább, a tizenegy meg a többiek; de a szorongáshoz, gyászhoz, döbbenethez, félelemhez, és nyilvánfáradtsághozmost hozzátársul a tétova,remény. Várnak, hallgatnak, figyelnek. Talán kürtszót várnak a távolból, bosszuló angyali seregek harsonáját.

Csakhogy múlik a nap, és nem jönnek angyali légiók. Jeruzsálem falai állnak, az ünnep után lusta lüktetésekkel folyik tovább a mindennapi élet. A várakozás órái lassan vánszorognak. És lassan érik bennük a Kereszthalál után (hogy akkor sem jöttek érte szabadító mennyei hadak) ez a második, még nagyobb csalódás; a Föltámadásban.

Mertmár talán hiszik is, hogy föltámadt. Jól van; föltámadt. De mit jelent ez? Mi változott ezzel? Semmi. Jeruzsálemben továbbra is azok az urak, akik voltak. S ők; továbbra is maroknyi nyáj, kisebbségben és bizonytalanságban, egy képtelen remény kétes vigaszával.

Az ember azonban végül is belefárad a képtelen reménybe. Hajnaltól délig elhervadnak a képtelen remények. Ne várjuk meg, amíg fülünkkáprázatai kezdik pótolni az elmaradt kürtszót.

Akkor állhatták föl azok ketten (az egyiket Kleofásnak hívták), valamikor déltájban; s lehet, hogy találtak rá valami ürügyet, halaszthatatlan dolgot, esetleg beteg rokont, akit meg kell látogatni; de lehet, hogy csak fölkeltek és elmentek, csöndesen lábujjhegyen, mert minek is várakozzanak tovább. Mire várakozzanak tovább?

így indulnak Emmausz felé, már túl minden várakozáson, egy várakozás, reménykedés nélküli sivatagban, hatvan stádiumnyi szomorúságban és csalódottságban, túl már félig-meddig az életük értelmén is talán, túl a déli órán, amikor még mindig nem történt semmi, noha ez az Úr föltámadt. Föltámadt és él; de mégis, ha él is; mintha halott volna változatlanul. Nem mindegy, hogy a sírbanfekve halott, vagy úgy él, ha él, mintha halott volna? így beszélgetnek és tanakszanak, "eltakart szemmel", amikor hozzájuk csatlakozik az az Ismeretlen, az egyetlen, aki úgy tesz, mintha nem tudná, mi történt. De akkor is, ha nem is tudja; társ ebben a hatvan stádiumnyi ürességben. Szó, aki szól; Hang, aki beszél. Erezni, hogy amint "szomorúan megállnak", szinte belékapaszkodnak ebbe az Idegenbe; és örülnek, hogy beszélhetnek, hogy megfogalmazhatják azt, ami a szívüket, az életüket nyomja; hogy szavakban kidobálhatják magukból ezt az egyre súlyosodó, megfoghatatlan súlyt a lelkükön. "Mivi-