A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1970-03-01 / 3. szám
27 az, aki a katakombából bármit magával visz. Nem ok nélkül volt kénytelen az egyházi hatóság ilyen szigorú büntetéssel fenyegetni. Gondolhatjuk, hogy hány millió ember járta végig ezeket a folyosókat azóta, hogy a katakombák létezését újra felfedezték. A középkor hajnalán a gót éslongobarddúlásoksok katakombát tönkretettek. I. Honorius pápa a 7. századközepén ezért vitette át a vértanúk ereklyéit földalatti sírhelyükről a temetői bazilikákba. A keresztény longobárdok szörnyű harácsolásaikat, rablásaikat akarták az ereklyék tiszteletével kiengesztelni, ezért a katakombákat is éppúgy kirabolták, minta patricius palotákat és pékeket. Ez kényszerítette a 7. és 8. század pápáit arra, hogy a katakombákat kiürítsék és a csontokat a város falain belül a védett bazilikákba szállítsák. Ezért van az, hogy ma a katakombákban leginkább csak üres sírüregeket találunk. Ennek ellenére jól esik hallgatnunk vezetőnk magyarázatát; szavaiban több a keresztény pietás, mint a régész érdeklődése, melegebb az apostol- kodókészség, mint a lelkesedő szaktudás. A keresztényüldözés századait idézi, császári rendeletekről, kegyetlen vallatásokról, a felbőszített tömeget is megdöbbentő ítéletekről és kivégzésekről beszél olyan áhítattal és büszkeséggel, mintha biztos volna abban, hogy ősei vagy oroszlánok karma alatt, vagy vadbikák öklelésétől haltak meg miközben az ég felhőiből érkező Krisztus Kürios felé emelték karjukat. Közel három száz éven át az ősegyház keresztényei fölött egyik üldözés vihara a másikat követte. Az első Néró uralkodása éveiben lángolt azután, hogy a császár 64. július 19-én felgyújtatta Rómának azt a részét, amelyet újjá akart építeni. Az utolsó üldözés lángja akkor lobbant ki, amikor Nagy Konstantin a milviusi csata győzelme után 313. februárjábankiadta a milánói rendeletet és evvel törvényesen bevett vallásnak nyilvánította a kereszténységet. Pislákoló körtével megvilágított, szűk folyosón torlódunk. Nyirkos a falak tapintása, óvatosan lépkedünk mintha attól félnénk, hogy egyszer csak elcsúszunk. Kíváncsian keres a tekintetünk valami szép faragott szarkofágot, de csak a fekete-barna falakat látjuk, a szabálytalan boltíveket, a jobbra balra nyíló szűk üregeket, amelyekmé- lyéről az üres sírfülkék ásítanak felénk. Egy-egy fordulónál korlát zár el egymásfelé kanyarodó folyosót, homályba vesző távlata az ismeretlen labirintus veszélyével fenyeget. Itt lépcső vezet lefelé, de vészcsengőként megszólal fülünkben a vezetőimént hallott figyelmeztetése; "senkinek eszébe ne jusson, hogy zseblámpával régészeti fölfedezésre induljon egy ilyen lefelé vezető lépcsőn". Kocogunk előre a többivel, kicsit megilletődötten, kicsit dermedten, kicsit bámészkodva. El is vesztettük a magyarázat fonalát, csak arra figyelünk fel, hogy vezetőnk az ateistákat emlegeti. Először azt hisszük, hogy T
