A Szív, 1970 (56. évfolyam, 1-12. szám)

1970-03-01 / 3. szám

9

Rónay György

Az

elszáradt

fügefa

Ruhák az- úton, réten tört lombos ágak. A szamár nem lázong, fülét sem hegyezi már. Mibölcseb- bet tehetne, mint hogy békésen lépked a zsivajban, ünneplésben, lengő pálmaágak közt? Viszi hátán a terhét; tudja, hogy viszi, de nem érzi. Eletébenaz első teher, amelynek nem érzi a súlyát. A- mitől nem nehezebb járni, de könnyebb. (Vasárnapi olvasmány)

Ruhákon, lába elé terített lombokon is most jár életébenelőször. Nem tudja, hogy most már így lesz az idők végezetéig, és talán azon is túl; köntösökön és lombokon fog lépkedni, szürke dicsőségben, mely mindenszínes dicsőségnél tartósabb. Azon az úton, amelymost tágul járhatóvá az ég és a földközt, mindörökre ott lépked ez a jámbor jószág, példaképül a bölcseknek és botránkozására az önhitt balgáknak; de persze minderről semmit sem tud. Csak azt érzi; valami történt. Az imént még egy kapuhoz kötve álldogált, várva a vesszőt meg a zsákot; met mi egyebet várhatott volna, mint hogy megvesz- szőzzék, és zsákot vessenek a hátára? De jött két ember, eloldozta, és senki sem kiáltott tolvajt, tudomásul vették, hogy "szükségevan rá az Úrnak". Tehát van egy Úr, akinek szüksége van a szamarakra is. Értük küld, elkötteti őket, mert "szüksége van rájuk". A sza- mámakpedig, gondolja a szamár, nincs más dolga, mint ha egyszer érte küldtek, menni. Ráhagyatkozni az Urra, akinek szüksége van rá. Még rá is, egy ilyen hitvány szamárra "a szemközti faluból".

Békésen lépked, viszi hátán az Urat. Már a lábát sem kapkodja, keresve két köntös között azt a tenyérnyi puszta földet, amire a patáját rátehetné. Ha egyszer ahhoz, ami történik, hozzátartozik, hogy köntösökkel kövezz ék ki az utakat, minek kerülgesse őket? Azt azért nem bánná, ha egy kicsit kevésbé hevesen lengetnék a pálmaágakat;