A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-02-01 / 2. szám
42 Hová megy ez a végeláthatatlan tömeg ezen a végeláthatatlan országúton, a történelem kezdetétől a történelem végéig? Egyesek tudják, mások nem tudják; együtt mennek azok, akik tudják és azok, akik nem tudják, vagy másként tudják; együtt kell menni, mert nincs más út, az életnek egyetlen útja van mindenki számára. Hát ezen az egy, közös úton megy mindenki. Akár tudja, hogy hová, akár nem. Es a Gyermek? A szülők jól tudják; a Gyermek az útitársaságban van. Az útitársaságbankell lennie; ha egyszer megszületett, hol lehetne másutt, mint az úti társaságban! Itt kell lennie; lehetetlen, hogy ne legyen itt. Hogy ne legyen rokonai, földijei közt. Azok közt, akiknek az a dolguk, hogy velük legyen, és vele legyenek. Természetes, hogy itt van a názáretiek közt, gondolják a szülők és nem aggodalmaskodnak. A názáretiek sem aggodalmaskodnak. Észre sem veszik, hogy nincs köztük a Gyermek. Egyszer csak nincs köztük; minden olyan, mintha még köztük lenne, holott már régen nincs köztük. Nem a Gyermek lépked köztük, hanem a Gyermek helyén valami üresség. Mennek ezzel az ürességgel és észre sem veszik, hogy üresség. Nem érnek rá észrevenni, mindenféle egyéb gondjaik vannak. Például az, hogy megelőzzék a nem-názáretieket. Vagy az a sok fölösleges holmi, amit magukkal cipelnek. Furcsa holmi; attól kezdve, hogy megjelent, valahogyan a hátukra került, a vállukra ült, a kezükbe furakodott - attól kezdve egyre nő és szaporodik. Már alig bírják, már majdnem agyonnyomja őket. Hogy is vehetnék észre tőle, meg a cipelés erőlködésétől, hogy a Gyermeknek hűlt helye? Az ilyesmi csak később derül ki, félnapi, egynapi járóföldre. Egyszer csak elmegy valaki a csoport mellett, valaki, aki a Gyermeket keresi, mert látni szeretné; vagy valaki, aki semmit sem keres, csak éppen ezeket a názáretieket akarja szemügyre venni. Batyukat és zsákokat lát, málhákat és bőröndöket, kopott göncöket és aranyos palástokat, lim-lomokat pléhből, bádogból és súlyos, vertarany ékszereket; egy egész vándor múzeumot, kincstárat és lomtárat, köz- bül az ürességgel. Hiába ágaskodik; a Gyermek nincs ott. Csak az üresség. Már tízen, százan, ezren vannak, akik az ürességet nézik. És akkor hirtelen fölkiáltanak, ki csúfondárosan. ki döbbenten, mint az Andersen-mesenépe, mikor észrevette, hogy nincs semmi a királyon. - "Hiszen nincs is ott a Gyermek! " - kiáltják. De hát hol a Gyermek? Hova lett a Gyermek? Hol veszett el a Gyermek? Hol veszítettük el a Gyermeket?
