A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-12-01 / 12. szám
3 fekszik, és feltehetőleg már az állatok is végzik körülötte, ami rájuk szabatott;teljes erejükből, legjobb tudásuk szerint fújják jámbor tüdejük meleg levegőjét a Csecsemőre. Az angyal rövidesen jelenti a dolgot a pásztoroknak. Erről az angyalról könnyen el lehet képzelni, hogy először a közelebbi környéken kezdte volna a híradást. Miért intézné el a pusztában, amit sokkal hatékonyabban el lehet intézni a városban? Ezért föltehetőleg először magában Betlehemben próbálkozott, utcáról utcára, fogadóról fogadóra járva, szárnyát természetesen gondosan behúzva, nehogy ez a rendkívüli jelenség elterelje a figyelmet az igazán fontosról és rendkívüliről; az Istenemberré születéséről. Ide is, oda is benyitott tehát, és rákezdett a mondókájára, hogy "Dicsőség a magasságban Istennek... " - Csakhogy minden siker nélkül. Az emberek egészen mással voltak elfoglalva, mint Isten dicsősége. Ez a nagy összesereglés kitűnő alkalmat adott különféle üzleti ügyek lebonyolítására, alkuk megkötésére, régtől húzódó viták rendezésére, vagy végleges elmérgesítésére, mindennek pedig vajmi kevés köze van az Isten dicsőségéhez. Ami pedig az emberek jóakaratát és a földön való békességét illeti; odáig az angyal már többnyire el se jutott. Az első pár hang után vagy harsányan kinevették, vagy - ha tovább makacskodott - egyszerűen kilökték. Ezek után, minthogy az üzenetet mindenképpen el kellett mondania, mi mást tehetett volna, minthogy kiment a pusztába - ott kezdődött közvetlenül Betlehem határában - azzal a föltett szándékkal, hogy ha az embereknek nem kell a Jóhír, majd elénekli az állatoknak. Erre a szégyenre azonbanmégsem került sor; találkozott a pásztorokkal. Kik voltak ezek a "csordapásztorok", éjjel a mezőben"? Minden valószínűség szerint nomádok, azok közül, akik a pusztában élnek nyájaikkal, és időnként jószágukkal együtt a városok közelébe húzódnak, gabonára, olajra cserélni a maguk pusztában termelt áruját, a sajtot meg a gyapjút. S mikor lenne erre jobb alkalom, mint most, amikor annyi nép gyűlt Betlehembe? Egy kis fantáziával ezeket a pásztorokat is magunk elé képzelhetjük. Szűkszavú, nyugodt, bátor pusztai emberek. Ismerik a szél járását a pusztán, és a csillagokét az é^en. Ebben a kettős távlatban élnek; egyszerre földiben és égiben. És mint az ilyen kettős távlatú emberek; ismerik a csöndet. A pusztában is, és magukban is. Ha megszólal bennük, nem fojtják el nyomban a hangját mindenféle lármával, kolompolással, zsivajjal. Nem futkároznak folyton önmaguk elől;megülnek önmagukban, az életük közepén, a maguk csöndjében.