A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-10-01 / 10. szám
6 Rónay György fiz egy, aki visszatért (Vasárnapi olvasmány.) A falunak nincs neve. Talán mert olyan jelentéktelen volt, hogy az utazó, Jeruzsálem felé menet, úgy kelt át rajta, hogy szinte észre sem vette. Pár ház, meg egy aprócska nyáj a köves dombhát gyér legelőjén. Azonfelül a poklosok. A poklosoktólnem kell félni. Kerepelnek, illő távolságban megállnak, alamizsnát kérnek. Az utazó odavet nekik valamit, amit ő már úgysem tudna megenni. Sietve megy tovább, és a lakosok örülnek, ha már a léptei porát se látják. Aki betér, az többnyire kér valamit. Egy korty vizet, egy falat ételt. Itt pedig kevés a víz, és szűkén van az étel. Ilyen ez a falu, amelyiknek még neve sincs. Bár lehet, hogy nemcsak ezért nincs neve. A név köt, megkülönböztet, különválaszt. Egy falu, amelyiknek neve van, fekszik valahol, meg lehet keresni a térképen, vagy ha nincs rajta, bele lehet rajzolni. Egy névtelen falu azonban mindenütt van; a világ minden falujára áll az, hogy "egy falu". Es ennek talán éppen azért nincs neve, hogy ne lehessen megkülönböztetni a világ többi falujától. Ne lehessen azt mondani; én máshol lakom, egy másik faluban, és ami amott történt, az rám és az én falumra nem vonatkozik; más a nevünk. Senki sem tudhatja, nem az ő falujáról van-e szó. Ami a poklosokat illeti; van azokból is minden faluban. Ha nem is különrekesztve, kereplővel. Hanem is úgy, hogy látszanak rajtuk a fekélyek. Titkos leprások, láthatatlanul poklosok. Néha csak arról ismerszenekmeg, hogy egy váratlan pillanatban fölkiáltanak: - Mester, könyörülj rajtunk! A többiek kisietnek az utcára, forgatják a fejüket, kémlelnek, tanakszanak. - Kinek kiabál ez? - kérdezik. - Mi nem látunk senkit. De aki kiáltott, az már látja Azt, aki jön; Szamaria felől, Galilea
