A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-09-01 / 9. szám
46 Első gyónása után édesanyja segíteni akarta őt az elégtétel elvégzésében, s megkérdezte tőle, mit kapott elégtételül. - Ez Istenre és rám tartozik, - válaszolta Karen komolyan. A megyei ápolónő, aki rendszeresen látogatta Karent és segítette a gyógykezelésben szüleit, rendkívüli tehetséggel rendelkezett a nyomorék gyermekekkel való foglalkozásban. A gyermekek is nagyon szerették őt, és akiknél más semmi eredményt sem ért el, ő szinte csodákat tett. Nemcsak testileg segítette a betegeket, hanem lelkileg is. Karennal is gyakran elbeszélgetett arról, amit a hittanórákon tanult. Mikor elérkezett az első áldozás ideje és Karen boldogan bejelentette neki, hogy a plébános előkészítette őt rá, az ápolónő így szólt: - Büszke vagyok rád, és remélem engem is meghívsz... - I- gen, te ott leszel, mert azt akarom, hogy te segíts engem, amikor az áldoztatórácshoz megyek... - Az ápolónőnek könnybe lábadt a szeme a meghatódóttságtől és úgy suttogta: - Ezt megtiszteltetésnek veszem... Elérkezett az elsőáldozás napja. Az orvos, aki Máriát kezelte, tudta,mily nagy nap ez az egész család számára, megengedte, hogy Mária is néhány órára elhagyhassa az ágyat s elmehessen a templomba. Még a kis Jimmy is szokatlanul jól viselkedett ezen a napon. A fehér elsőáldozási ruhában Karen úgy nézett ki, mint egy kis angyal. Arca átszellemült és szemei szokatlan fényben ragyogtak. Annyira vágyakozott az Úr Jézus után, hogy szeretett volna mindjárt a mise elején áldozni. 35 gyermekjárult első áldozáshoz azon a misén. Karennek percekbe telt, míg ápolónője segítségével megtette az áldoztatórácshoz vezető néhány lépést. Nagy áhítattal vette magához az Űr Jézust és imában mélyen elmerülve ment vissza a padba. Amikor Glória befejezte a középiskolát, állást vállalt egy ügyvédnél, mint titkárnő, hogy ne legyen tovább anyagilag terhére a családnak, amely oly szeretettel befogadta őt. 1947-ben, a nyár egyik legmelegebb napja, augusztus végefelé nagy örömet hozott. A hosszú éveken keresztül látszólag minden eredmény nélkül végzett lábgyakorlatok után Karen egyszerre csak képes volt arra, hogy egyedül behajlítsa a lábát. Anyja, mintha csak csodát látott volna, úgy figyelte, amint lassan megmozdult az egyik láb, és három teljes incset mozgott, utána pedig a másik. Nagy ö- römmel ölelte át gyermekét és közösen mondták: - Hála legyen Istennek! Egyszer Karenben felmerült a kérdés, amelynek megválaszolásától anyja már régóta félt: - Mama, miért teremtett Isten engem
