A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-08-01 / 8. szám
8 Egyszer ez a csomókötő találkozott itt a házam előtt valakivel, aki éppen a Nagytanácsból jött, egy igaztalanul vádolt szegénynek az ügyében járt el ott. - "Te mi jót cselekedtél ma?" - kérdezte tőle. Az illető, aki minden jutalom és fizetség nélkül védte meg azt a védtelen szegényt, csak hebegett, igazán nem jutott eszébe semmi. A csomózó megtapintotta sok csomós zsebkendőjét a zsebében; meg- botránkozva a fejét csóválta és továbbment. Azt gondolta magában; - "Milyen jó nekem, hogy nem vagyok olyan mihaszna léhűtő, mint ez az ember. Még dél sincs és én már a tizenkettedik csomónál tartok". Hogy melyikük ment "megigazulva" házába? Ennek megítélése nem énrám tartozik. Én csak azt tudom; az igazi jó cselekedet nyomban elfelejti magát. Tovább mennék; aki igazán irgalmas, az nem azzal irgalmas, hogy "én most irgalmasságot cselekszem"; hanem cselekszi az irgalmasságot - hogy kissé szakszerűbben szóljak - "habitus"-ból, cselekszi úgy, mint élete természetes (természetessé vált, természetessé nevelt) cselekedetét, és éppoly kevés számontartó öntudatával az irgalmasságának és az irgalmassága érdemének, mint amennyire lélegzeni sem "öntudatosan" és a lélegzés érdeméért lélegzik. És mégvalamit. Nem azért irgalmas, mert ezzel érdemet szerez. Szeretetből irgalmas. Emberségből irgalmas. Az irgalmasság az ember természetes cselekvésformája az "isteni miliőben". És az irgalmasság mélyén az, aki igazán irgalmas (nem önmagáért, hanem az irgalmasságért, a másikért, a felebarátért, vagyis az Istenért), sosem önmagával találkozik, sosem a saját irgalmasságával, a saját irgalmassága érdemével. Hanem mindig és csak az Istennel. Ha nem Istennel; akkor valami baj van az irgalmasságával. Ezt gondoltam magamban darazsaim zúgása közben, kedves Uram, miközben válaszomat fontolgattam a levelére. Lehet, hogy együgyű válasz és nem fogja megállni helyét az irgalmasságuk érdemeit csomózó Igazak szemében; de hát nézze el együgyűségemet; se Igaz nem vagyok, se Törvénytudó, az írásnak sem vagyok tudója, legföljebb igyekvő olvasója. Szorgalmas szamaritánus. A magamfajta szamaritánusnak pedig, gondolom, még egy kis anakronizmust is megbocsát. Mert miközben az írást lapozgattam, kijegyeztem belőle a magam igazolására, házi használatra néhány olyan mondatot is, amely az én föltételezhető történelmi létem után- ról való, ha nem is sokkal. Eljárásom ugyan szögesen ellenkezik minden történetírói módszertannal; de talán menti, hogy a köztünk levő véleménykülönbség sincs történeti korhoz kötve.
