A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)

1969-07-01 / 7. szám

II

és olyan gyönge a vihar közvetlen valóságával szemben, hogy már- már mintha nem is lenne. Evezni valami felé, ami talán nincs, vagy van, de talán elérhetetlen? Nem, a tanítványok tudják, hogy lehetetlen, hogy a tónak ne legyen partja; egy túlsó part, ahová el kell érni. De győzik-e erővel? Es jó irányba tartanak-e? Haladnak-e egyáltalán, nem csak egyhelyben vergődnek, föl-le, inuk szakadtáig? Ki tudná megmondani ebben az éjszakában? Mindegy; meghagyták nekik, hogy evezzenek, hogy "szálljanak a bárkába és menjenek a túlsó partra'} hát bárkába szálltak és most eveznek. A többi már nem az ő dolguk. A többi már Arra tartozik, aki a tengerre küldte őket.

így következik el az éjszaka negyedik őrváltásának ideje; amikor Jézus "vízen járva feléjük közeledett". De már annyira nem volt e- gyéb az evezők számára, mint az evezés, a fogcsikorgató erőfeszítés, a viaskodás a veszedelemmel, hogy amikor megjelenik a Bizonyosság, azt is "kísértetnek" nézik, és "félelmükben összevissza kiabálnak". Újton újra meg kell nyugtatni őket, a küzdőket, akiket megrémít ez a váratlan és közvetlen közelgés, közeledőben a vízen, a torlódó hullámokon; újton újra rájuk kell szólni: "Én vagyok, ne féljetek! " Mert a vihar félelmes; de még félelmesebb ez a vízen járó Jelenlét annak, aki csak a viharral törődik, ahelyett hogy tekintetét az éjszakába fúrná, arrafelé, ahonnét ennek a Jelenlétnek előbb-utóbb föl kell tűnnie. Mert lehetetlen, hogy ne menjen utána a vízen annak, akit <5 küldött a vízre.

A küszködőnek azonban nem elég, hogy utána jönnek; neki bizonyosság is kell. "Ha te vagy, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen. " Amire nincs más válasz, mint az, hogy: - "jöjj!" Akkor az ember - megint csak Péter, ez a legemberebb ember - a bizalom, a hit, a remény hirtelen lobbanásában, erre a "jöjj "-re meggondolás nélkül, csak mert hívják, "kiszáll a bárkából és Jézus felé indul a vízen".

Megy a vízen, egy lépést, kettőt; akkor veszi észre, hogy a vízen jár, arasszal a víz fölött, a vihar kellős közepén; akkor látja, mire vállalkozott, milyen képtelen merészségre, víz fölött, meg- méretlen mélységek fölött, a mélységnek kit tudja milyen vadjai fölött, egyetlen hívó szóra, emberségében emberinél nagyobb föladatra, emberi erőt meghaladó vállalkozásra; és erre "megijedt és merülni kezdett".

És kiált; "Uram, ments meg! "jézus pedig nyomban 'kinyújtotta kezét és megragadta"; mert aki kiált Hozzá, azt soha nem hagyja cserben, azért mindig kinyújtja a kezét, azt mindig "megragadja".