A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-07-01 / 7. szám
10 Igyhátez is Jézusra maradt; hogy a jóllakott, ejtőző népet haza- küldje. De előbb, a nép előtt még a tanítványokat, mint mindig, ha valami nehezebb dologról volt szó; egy kis fáradságról, hullámos tavon való evezésről, pár órai virrasztásról. Ismerte őket; amíg valami váratlan nehézség nem adódik, kitartanak mellette, derekasan megállják a helyüket. És ha azt kérdezi tőlük; hisztek-e bennem - még be se fejezte, már kész a válasz, lelkesen. Hányán voltak ilyenek, és gondolkodás nélkül, hogy hisznek, bíznak, akár az életük árán is. Igen, amíg nincs semmi baj. A bajban azonban a fejüket vesztik, ide-oda kapkodnak, szétfutnak, vagy tehetetlenül összedugják afejüket. Amígmajdelnem jön, rájuk nem száll az Erő, aki megedzi őket, lelkűk lesz a lelkűk helyett, és holt nyelvükkel is tovább perel általuk az Igazságért. De addig - gondolja Jézus, azzal a látó gondolatával, amely, mintegy hegytetőről, egyetlen pillantással átfogja az egész időt, azt, ami volt, és azt, ami lesz, mert ez a gondolat az Idő fölött szárnyal; de addig, gondolja, mennyi félelem még, és mennyi fogadkozás, megingás, árulás, kereszt, halál! Igen, halál és föltámadás a halálból, gondolja Jézus, és szinte betuszkolja őket a bárkába, azzal a féltő és elnéző szeretettel, amellyel a veszélyektől szokta kímélni őket; sürgeti őket, hogy "menjenek előre a túlsó partra'1, a túlsó part biztonságába, "amíg hazaküldi a népet". A nap végképp leáldozott; este van, és messze, mint felhők, a pora hazatérő nép nyomában. Jézus pedig, "főim ént egy hegyre, hogy egyedül imádkozzék"; a homály egyre sűrűbb, de körülötte fönt a hegyen, ahol 'késő estig maradt egymagában", az ő magányos imádkozásának magasában, táborhegyi fényesség van; fényesség, melyet, melyből legalább egy sugarat mindenki még fog találni, aki fölmegy erre a hegyre, "hogy egyedül imádkozzék", az O társaságának fényes magányosságában. A tanítványokmeg azalatt, "mert ellenszél fújt", küzdenek a föl- korbácsolt hullámokkal. 'Jó messze a parttól", feszülő izmokkal, és verejtékes arccal, pedig hűvös az éjszaka és hideg a szél. Part sehol; éjszaka van, nem látni a partot. Tudják, hogy van valahol, és hogy arra a partra küldték őket; látni azonban nem látják, csak közvetlen közelükben a hullámok taraját, a fodrozódó fehérséget, amint közeledik, föltoronylik, átcsap a bárka peremén; a bárka megemelkedik, aztán, mintha elejtenék, lesüllyed, és utána kezdődik élőiről az egész. Sehol semmi; csak ez a küzdelem, csak ez a föl-le hány- kolődás, meg a láthatatlan part bizonyossága. Ami olyan láthatatlan,
