A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1969-06-01 / 6. szám
23 a kérdést: - Aztán mit csinálsz majd Kölnben a nővéreknél? - Velük élek - felelte Teréz. Ez megint feldúlta az anya lelki békéjét. - Me- lyikünkfog előbb összeroppanni} anyám-e, vágyén, - kérdeztem magamtól} de mindketten kitartottunk" - írtakésőbb. Elérkezettaz utolsó nap otthon, a zsidó sátoros ünnep lezárása. Teréz elkísérte anyját az istentiszteletre, azután jöttek a rokonok búcsúzni. Majd egyedül maradt anyjával, aki sírni kezdett. Teréz sokáig keblére szorítva tartotta ősz fejét. Másnap mise után a reggelinél megint együtt voltak, az anya ismét sírt. Leánya átölelve tartotta, míg el nem jött az indulás ideje. Majdmegcsőkolta és sietett a vonathoz, hogy kövesse Annak hívását, ki jobban szeret bennünket, mint a leggyengédebb édesanya; akinekelső jogavanszeretetünkre; aki az Érte hozott áldozatot isteni módon viszonozza... Mily nehéz néha megérteni az isteni kegyelem titkát! "KORTÁRSI! NK” KRISZTUS “Krisztus nélkül a történelem nem Iett volna más, mint egy he- rákieitoszi folyam, amely az éjben születik és amelyet mindjárt el is nyel az éjszaka. Krisztus ál tál minden ember az Örökkévaló “kortársa“ lett, minden ember élete az egész történelmet tükröző mikrokozmosz. M Inden ember, akár tudatában van ennek, akár nincs, vonatkozásban van Krisztussalt és nemcsak Krisztus eljövetele óta, hanem Ádámtól kezdve egészen az utolsó emberig, minden kiengesztelődés Általa valósul. Az Örökkévaló kortársának lenni azt jelenti minden ember számára, hogy kortársa mindegyikünk az egészen Másnaks mindenki dialo. gizál, még az is, aki nem vesz erről tudomást, mindenki egy egészen sajátos sors hordozója. A történelem az egyetemes szellem szemszögéből nézve föl ytatólagosmegvilágosodás és ugyanakkor egyszeri kinyilatkoztatást azabszolút “Kortárs", Krisztusdiadalmaskodik a vissza nem fordítható időn. Annak az egységnek a fókusza, amely révén kapcsolatba kerülök nemcsak a jövőben létező emberekkel/ de azokkal a lelkekkel is, akik régen előttem léteztek. Amit ml hal hatatlanságnak nevezünk, az nemcsak a halál utáni állapotunk, hanem a mi egyéni jelenlétünk minden emberben. Olyan jelenlét, amelynek intenzitásáról és kiterjedéséről halvány sejtelmünk sincs. Isten saját nevünkön nevez bennünket és ez a név az a különleges forma, amelyet csak mi adhatunk sajátos sorsunknak. Minden emberi sors a többi ember sorsának hordozója, és a legkisebb gondolat-töredékünk, a legkisebb gesztusunk is alakítja minden ember sorsát." (Pierre Emanuel, francia akadémikus.)
