A Szív, 1969 (55. évfolyam, 1-12. szám)

1969-04-01 / 4. szám

14

köztük), és tanúja annak, amikor Kafarnaumban, "hazatérve" odahívtad magadhoz a gyermeket, öledbe vetted, és félreérthetetlenül meg is fogalmaztad a jelenet jelentését: - "Aki a legkisebb köztetek, az nagy igazán".

Ez olyan meglepő volt, és ugyanakkor olyan felemelő, hogy utána csend támadt, részben meghatott, részben - már ami a tanítványokat illeti - szégvenkezően.zavart; ígynekem, a néma tanúnak, aki a háttérben álltam, módom volt rá, hogy mielőtt "János vette volna át a szót", elgondolkozzam a látottakon és hallottakon, és ha csak egy percre is, alászálljak a jelenet és a szavak csodálatos mélységébe.

Mert nem azt mondtad, Uram - végtére mondhattad volna a nagyságban versengők okulására ezt is - hogy az a legnagyobb, aki a legalázatosabb. De nem ezt mondtad, és én rögtön vizsgálni kezdtem magamban (hiszen említettem, hogy értek valamelyest a dolgok és tételek boncolgatásának, meg a szavak hüvelyezésének tudományához), hogy miért nem ezt mondtad; miért nem alázatot, hanem "kicsiséget", ami ebben az esetben félreérthetetlenül gyermekséget jelentett; egy kis mozdulatot is tettél, az öledben mosolygó gyermekre mutatva (bár sem a mozdulat, sem a mosoly nem volt olyan kis- polgárian édeskés, mind majd a későbbi szentképeken lesz, átsiklatva a jelenet súlyos jelentését, illetve jelentőségét arra a többé-ke- vésbé érzelgős, érzelmi síkra, ahol a gyönyörködőmeghatottság köny- nyektől vizenyős talaján az akarat sehogyan sem bír a talpára állni).

Nem alázatot mondtál, mert nagyon jól tudtad (azóta sem akadt, és nem is akad soha nálad jobb pszichológus), milyen veszedelmesen közel van az az alázat az alázatoskodáshoz, és hogy az alázatoskodás mennyire a mindenkori farizeusok jellegzetes álerénye. És természetesen azt is tudtad, milyen könnyen lehet, és lesz sokszor, az alázatosság a kevélység szálláscsinálója; milyen könnyen mondja egy- szercsak az alázatos azt, hogy "én vagyok alegalázatosabb" - vagyis megint itt vagyunk az elsőség kérdésénél. Kicsinységet mondtál tehát, gyermekséget, gyermeki lelket; ahogy ezen gondolkodtam, gyanítani kezdtem, miről van szó; bizonyos természetességről, olyan "alázatról", amely még önmagára, a maga alázatosságára sem büszke, és úgy mondja; "Én vagyok az utolsók utolsója", hogyközbenné- mi büszkeséget, vagy legalábbis elégtételt érez, amiért nála utolsóbb már nincs (tehát első az utolsóságban, holott a rangsor megállapítása nem a mi dolgunk). A gyermek egyszerűen gyermek, és nekünk olyan természetességgel kell jónak, alázatosnak, "kicsinynek", nagylelkűnek, irgalmasnak, igaznak lennünk,-mit soroljam tovább azé-