A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)

1968-10-01 / 10. szám

13

„írre büszke vagyok!"

Hacsak messze előre nem haladunk már az életszentségben, mindnyájunkban van egy jó adag büszkeség. Legyőztünk egy kísértést s utána elfog a magunkkal való megelégedettség érzete. Nagy jót tettünk valakivel és csak úgy sugárzik rólunk a büszkeség. Igaz, hogy mindebben a jóleső érzésben a büszkeségen kívül a jó lelkiismeret helyeslésének is szerepe van, hiszen lelkiismeretünk működése is, hogy megdicsér minket a jóért és elítéli a rosszat, amit tettünk. Mi azonban nagyon hajlamosak vagyunk jó néhány fokkal felerősíteni lelkiismeretünk dicsérő szavát. Közrejátszik ebben az egyoldalú öndicséretben az is, hogy legtöbbször észre sem vesszük Isten szerepét, segítségét mindabban a jóban, amit véghezvittünk. Ezért ahelyett, hogy Neki adnánk hálát a győzelemért, vagy a jó eredményért, magunknak tulajdonítjuk a sikert.

Nagy ritkán nyilvánvaló előttünk is az Isten segítsége. Talán valamely nagyon erős kísértésben már-már beleegyezésünket adtuk, s hirtelenül valami körülmény megmentett minket a bukástól. Megmagyarázhatatlan módon, egyszerre elmúlt a kísértés, vagy lehetetlenné vált a bűn, vagy felismertük undorító voltát. Még reszketünk, mikor arra gondolunk, mily közel voltunk a szakadékhoz és tudjuk, érezzük, hogy egy felettünk álló erő mentett meg minket.

De nemcsak a bűnre csábító kísértéstől való megszabadulásban fedezhetjük fel Isten gondviselését. Néha valami olyasmit tervezgetünk, amit számunkra nagyon megfelelőnek, sőt szükségesnek tartunk. Talán meg akarunk venni egy házat, vagy megpályázunk egy állást. Hirtelenül azonban elháríthatatlan akadályok tornyosulnak elénk. Pillanatnyilag elfogminket az elkeseredés a sikertelenségmi- att és csak napok, vagy évek múltán ismerjük fel, hogy milyen szerencsések voltunk. Más fordulatot vettek az események s végül minden sokkal kedvezőbben alakult, mint ahogy mi terveztük, Isten tervei egy életre, sőt az örökkévalóságra szólnak, csak mi készítünk öt- és tíz-éves terveket.