A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)

1968-08-01 / 8. szám

„Önmagát tette az Ur

hajlékává”

Sz. István ünnepe- Aug. 20. A szinte már gyermekököllé aszalódott ereklye ily közvetlen látása megrendít. Egy porladatlannak maradt férfi kéz, mely valaha élt. Kardot markolt és imára kulcsolódott. Büntetett és áldott. Uralkodói vasmarokként szorult össze és reszketve simult halott gyermekeinek kihűlt kezére. Fejedelmi kegyeket osztott és alamizsnát az éhezőknek. Egy király keze volt, ugyanakkor egy szentnek a jobbja. Egy szenté, aki egészen a miénk volt és nemcsak hajdan volt testi valóságának ezzel a csonkjával maradt közöttünk, hanem életszentségének természetfeletti tovább sugárzásában is.

Úgy érzi és vallja ezt az ember, ebben az ünnepi pillanatban, de vajon így van-e a magyar katolicizmus hézköznapi életében? Elő valóság-e közöttünk első királyunk életszentsége; az a tisztelet, amely - lyel ma feléje fordulunk, el tud-e mélyülni legalább annyira, mint a hitéletünkben meghonosodott, - de valaha tőlünk oly távol élt szenteké? Nagyon is hétköznapi és gyakorlatias a szó, de "igényeljük"-e ugyanúgy és annyiszor a közülünk elsőnek oltárra emelt szent meny- nyei pártfogását és közbenjárását, mint amilyen mértékben igényeljük a "megszokottabb" szentekét?

Ezeket a hirtelen előtolult kérdéseket egyetlen mondatban is kifejezhetnénk; amikor Szent István nevét kiejtjük, ki jelenik meg képzeletünkben?

Csupánegy koronás fejedelem, aki kardot tart kezében - vagy az apostoli lelkű hittérítő is? Egy hadvezér - vagy az éjjelenként szerzeteseivel együtt zsolozsmázó és népének békéjéért könyörgő, imádkozó ember is? Csaktörvényszéketülőbíró, akinek "színe előttigaz- talan ügy meg nem állhatott" - vagy a gyermekét elvonultságban, in1