A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)

1968-07-01 / 7. szám

I

MÁRIA

OLTALMA

A székelyek földjén, a Hargita alján, egy magános templomocs- ka áll. Körülötte haragos zöld színben hullámzik a rozs meg az árpavetés. Előtte, a széles völgy ölén, szinte megbújva kanyarog az Olt vize. Mögötte a hegység lejtőin pihenés nélkül susog, zúg a széltől borzongó fenyőerdő.

Rendes út nem vezet hozzá. Közelében pásztorkunyhó sem látható, csak a felhős messzeségben villan meg itt is, ott is néhány falucska fehér házcsoportja. Öreg falain nyoma sincs a pusztulásnak. Allandóannyitott ajtaja mellett a márványmedencéből sohasemhiány- zik a szenteltvíz. Akis Jézust átölelő Szűzanya képe előtt arany örökmécses ég, pedig nincs egyházfi, aki vigyázna reá.

Hivatalosan senkije sincs az árva templom ócskának, de szerétéiből az egész vármegye gondozza. Akinek arrafelé vezet az útja, az országúira nyüó mezsgyén felszalad a templomocskához. Virágot tesz az oltárra, olajat önt a mécsesbe. Szívből fakadó imád küld az Úrhoz és azután folytatja tovább útját.

A hívő nép jámbor hagyományt fűz a Mária Oltalmának nevezett kis templomocskához.

AzUrmegtestesülésének 1603-ik évében, július havának 17. napján történt, hogy Radul oláh vajda Brassó mellett legyőzte Székely Mózes erdélyi fejedelmet. Agyújtogató és öldöklő oláhhadak egy része a csata után a székelyek földjének fordult. Az Olt menténnyo- mult előre és pusztított mindent. A védtelen nép a hegyekbe és az erdőkbe menekült. A Szentanyától, Szűz Máriától kért oltalmat. Az égi segítség nem is maradt el.

Amikor az ellenség az Olt völgyének vidékére ért, olyanfelhőszakadás fogadta, amilyen még talán a vízözön óta nem volt a földön. Az Olt vize hirtelenében tengerré dagadt. Nemcsak a lapályokat ön-