A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)

1968-06-01 / 6. szám

23

Isten nem fogja megsemmisíteni az emberek szabad akaratát, amellyel megajándékozta őket. Isten nem lép közbe, hogy meggátolja a bűn és szenvedés hatásának láncolatát, amelyet az ember elindított. Amit Isten meg fog tenni és mindig meg is tesz az, hogy gondoskodik arról, hogy az Őérte viselt teher ne törje össze a szenvedőt és hogy az Őérte elviselt szenvedés ne vesszen kárba.

Az, hogy néha csüggedtnek érezzük magunkat, teljesen emberi, és erre legtöbben számíthatunk is életünk folyamán. Az azonban, hogy csüggedtnek érezzük magunkat egyáltalán nem jelenti, hogy valóban feladtuk a küzdelmet. A nyomott hangulat egyáltalán nem egyértelmű a kétségbeeséssel. És egyben mindig biztosak lehetünk; abban a pillanatban áll hozzánk legközelebb az Isten, amikor legelha- gyatottabbnak érezzük magunkat. Lehet, hogy nem érezzük kezét, amellyel segíti vinni keresztünket, de mi egyébnek köszönhetnénk, hogy ismét talpra tudunk állni és tovább megyünk az úton?

így jár el legtöbbször az Isten. Ahelyett, hogy elvenné a keresztet, segíti vinni. És minél nehezebb a teher, annál inkább segít. Furcsának látszik, de talán már Ön is felfigyelt arra, hogy rendszerint azok az emberek csüggednek el legkevésbé, akiknek legtöbb okuk lenne rá. A gyógyíthatatlan betegek csoportja foglalja magában a legvidámabb és legbátrabb személyeket.

Isten tehát könnyít kissé a kereszten. És az anya felemelkedik térdéről és kijelenti* - "Rendben van hát, jöjjön a baba. Jó lenne új autót venni, de még jobb lesz, ha egy új szentet adunk az égnek, még ha sok munkát követel is ez tőlünk!" Az apa pedig félreteszi ceruzáját és így szól: - "Ebben a hónapban se marad pénz sörre, de legalább a szegényháztól megmenekültünk még eddig. Hála érte Istennek és pompás kis feleségemnek!" - És egy másik feleség ránéz az ágyon elterülő részeg férjére, miközben rózsafüzérét morzsolja és azt mondja magában: - "Ha ápolónő lennék egy alkoholistákat kezelő kórházban, egy tucatnyi ilyen egyénnek kellene gondját viselnem és fel se venném. Most az a feladatom, hogy az ő gondját viseljem és a gyerekekét, míg ki nem Iából ebből a betegségből. " - A tanítónő is felitatja a szeméből kibuggyanó könnyet, amikor felemeli az asztal fölé hajtott fejét és ezt gondolja; - így ment ez nemzedékeken keresztül. Egy napon majd pompás férfiak és nők válnak ezekből a gyerekekből, még ha most oly butuskáknak tűnnek is. És az is lehet, hogy ezeknek a kis "ördögöknek" egyike talán pap lesz. Nem szabad feladnom a küzdelmet". - A kísértésekkel küszködő lélek is erőt merít a gondolatból: - "Tudom, hogy nem veszthetek, ha kitartóan