A Szív, 1968 (54. évfolyam, 1-12. szám)

1968-04-01 / 4. szám

iaiarwap

Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, .s az isteni teher alatt szelíden lépkedő "szamaracska". S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba; ha a nép nem, hát ők, a "kövek kiáltanának"!

Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.

Amikor Jézus "dicsőségesen" bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat és belepi az út pora.

Az igazi, a "tulajdonképpeni megdicsőülés" még hátra van. Erről az evangélium talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.

"Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad... " "Most az én lelkem megrendült. Es mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!"

Es mégis... Bármennyire kitérő, csalóka fény is volt Jézus számára a jeruzsálemi bevonulás, a mi ünneplésünk, mégis érezni a gondosságot, mellyel fogadta, sőt mintegy elébe ment a szegényes fogadtatásnak. Örök időre szóló okulásul szolgálhat számunkra; saját