A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-02-01 / 2. szám
24 Megvadult büszke elméje mindenáron bűnbakot keresett, akin kitölthetnébosszúját következmények nélkül. Hozzámég esni is kezdett. Esett még kora reggel is. A falu nem mozgott a megszokott kora időben. Az állatok éhesen bőgtek az ólakban. Végre nem győzte hallgatni. Szerencse, hogy nem az ő istállójából hallatszott abőgés. Debőgéside, bőgésoda, senki sem állhatott meg előtte. Először Tóni fia botlott elébe, hát nekiesett éktelen haraggal:- Te is csak a napot lopod. Az embernek meg kell őrülni! Csak a gond, a sok kár! Mán a gyerekébe sem bízhat az ember?- De apám, én a krumpli-földön dolgoztam vakulásig.- Ne járjon a szád, mert összetöröm. Te is hibás vagy, meg az a tátottszájú feleséged is! Tóni érezte az öreg igazságtalanságát s inkább dolga utánment. Erre a gazda az udvaros legénybe ütközött. Felkapott egy husángot s irgalmatlanul el kezdte tángálni vele, ahol érte, míg a legény meg nem ugrott: - Gazd’uram, még ezt megkeserüli!- Még fenyegetőzöl, te csipás! Azér’ neveltelek fel koszos pulyakorodtól? Még tisztességet sem tudsz! A legény fogcsikorgatva elsomfordált. Mivel pedig az eső elállt, a csordás gyerek is felfújt pofával erőlködött a szarv-dudán, hogy csapják a csordába a marhákat. De aznap bizony nem lett kihajtás, mert a felbőszült gazda, mikor portájához ért a gyerkőc, kirohant és úgy vágta szájon, hogy menten összerogyott s úgy vitték haza saraglyán. Senki sem mert elébe állni Kóczán gazdának. Hát ki is merne egy megvadult bika elébe állani?- Perre megyek! Ha kell, magával a szentséges pápával is! De igazságot akarok, - ordította. Valaki azonban mégis elébe mert állni, mert éppen arra bandukolt a lőcsfalvi pap hazafelé jövet egy beteghívásból. Hallván az éktelen kiabálást, megütötte fülét a szentséges pápa emlegetése. Nos, - gondolta - ha már az anyaszentegyházat is belekeverték a dologba, neki is köze van hozzá! Okosan-e, nem-e, de ismervén oroszlánná vedlett báránya lel- kületét, bátran nekitámaszkodott a Kóczán-porta kerítésének s csak nézte dühöngő bárányát, miközben eszébe jutott az oroszlánbőrbe bújt szamár régi históriája, s majdcsak el nem nevette magát, de magába fojtotta, mert az most semmiképpen sem lett volna diplomatikus.
