A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-11-01 / 11. szám
6 Szentek azonban vannak, és lesznek, míg a világ fennáll, és voltak akkor is, midőn még nem volt meg az egyház hivatalos szentté avató eljárása, nevezetesen az első keresztény évezredben. Kell, hogy legyenek szentek, és ennek több oka található. Legfőbb oka mindenesetre az, hogy az egyház szent volta nyilvánvalóvá váljék. A biblia szerint az egyház az Isten szent hegye, amely felé minden égtáj felől özönlenek a népek s a nemzetek, műveltek és egyszerű lelkek, minden foglalkozású éshivatású, kicsinyek és nagyok. Szent volta vonzza őket, s ennek a szent vonásnak láthatónak, sőtkézzel- foghatónak kell lennie. Nem elegendő, hogy az egyház objektív, tárgyi módon szent, azaz, hogy tagjait a keresztség megszenteli, a szentségek egyre szebbé varázsolják őket, ehhez kell az erkölcsi, azaz alanyi szentség is. Kell az a Krisztusban kiteljesedett, az Istenben kiérlelt jellem, amely messze láthatóan hirdeti; ilyen lesz az, aki az egyházban él és Krisztus rendeletéit követi. Nagyon kiemelkedő tagokat az egyház azután, ha jónak látja, hosszas vizsgálat után hivatalosan is szentnek jelenti ki, ebben a működésében az egyház csalhatatlan; Isten megóvja a tévedéstől, ha hivatalos szenttényilvánítási eljárást végez. De ezeken kívül - mint tudjuk - az örök életben él megszámlálhatatlanul sok szent, aki nem lett azzá "avatva", és ezekre a szentekre is szüksége van a földön élő vándor-egyháznak. Az isteni kegyelem diadalát szemlélteti a vándor-egyházban, itt e világban a hite szerint élő és hivatásában megfelelő férfi; a hősies édesanya, aki világra hozza gyermekeit; a szülők, kik lemondanak a kényelmes életről; az ember, aki nehézségek árán is becsületes marad. Mindezek már a földön szentek, s az egyház szentségét hirdetik. Mert nem a szentség elvont fogalma vonz, hanem annak konkrétan megvalósuló megjelenése egy eleven emberben. A kanonizált és nem kanonizált szentekben a kegyelem himnuszát mondja az egyház: legyen áldott az Isten, mert íme, valóban megváltott, valóban kiontotta Lelkét, világossága valóban fényesen megmutatkozik. A szentek életében tehát az Isten hatalmát, az Isten nevének dicsőségét látja és magasztalja az egyház. Igaz, mint Rahner mondja, ez a magasztalása a szenteknek meg is alázza az egyházat, mert mindig látnia kell, hogy a szegények, a makacsok, a bűnösök nyája, azoké, akik maguktól nyilvánvalóan gyengék. Éppen ezért minden időben mintegy megszégyenülten, de hirdetnie kell, hogy ő maga szent. A szentek ezért mindig aktuálisak, az ősegyház szentjei sem avulnak el, s nem igaz, hogy vajmi keveset mondanak a mai ember-
