A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)

1967-10-01 / 10. szám

29

könyveket; kell, ez mégiscsak szolgál valamire. A kultúra semmit sem ér és senkit se ment meg, nem hoz üdvöt; de az ember alkotása. .. írok, hisz mit tehetnék egyebet... " Sartre bevallása szerint a művészet, az irodalom csak ihint valami er satz, pótlék került életébe. Annyira szomjazta az abszolútumot, hogy misztikus, szerzetes lehetett volna belőle. De valami félreértés történt közötte és Isten között, akivel már gyerekkorában szakított. így vall hite elvesztéséről; "A mi köreinkben, az én családomban a hit csak hangzatosabb másik neve volt a nyugodalmas francia szabadságnak; mint oly sok más gyermeket, engem is megkereszteltek, hogy bizonyítsák függetlenségemet; attól féltek, hogy erőszakot tesznek telkemen, ha megtagadják tőlem a keresztséget; anyakönyvezett katolikusként szabad vagyok, normális helyzetbe kerülök. - Később azt teszi majd, amit akar - mondották. Akkoriban sokkal nehezebb feladatnak tartották a hit megszerzését, mint elvesztését".

Az antiklerikális protestáns nagybácsi kritikája, anyjának bágyadt katolicizmusa egyaránt nyomot hagynak benne: - "Anyám óvakodott minden megjegyzéstől; neki megvolt a "maga Istene", akitől nem kívánt egyebet, mint hogy titokban vigaszt nyújtson neki. A vita, csendesülőn, tovább folytatódott bennem; másik énem, fekete ikertestvérem, bágyadtan tagadta valamennyi hitcikkelyt; katolikus is voltam, protestáns is, a kritikai szellemet egyesítettem az aláza- zossággal. Alapjában véve untam mindezt; nem a hittételek ellentmondó volta vitt a hitetlenségbe, hanem nagyszüleim közömbössége. Pedig hívő voltam; minden este feltérdeltem ágyamban, összekulcsoltam kezemet, s elmondtam az imádságot; ám mind ritkábban gondoltam a Jóistenre... E felemás helyzet nem tartott félévnél tovább. Egy szép napon Jézus kínszenvedéséről szóló francia dolgozatot adtam át oktatómnak; családomban elragadtatást keltett, s anyám saját kezűleg másolta le. A dolgozat azonban csak második díjat nyert. Efölötti csalódásomban istentagadó lettem... Nyilvánosan még évekig fenntartottam kapcsolataimat a Mindenhatóval; ám magánéletemben nem érintkeztem vele... "

Ezek után Sartre így következtet; - "Amit elmondtam, egy be nem töltött hivatás története. Szükségem volt Istenre, megadták, be is fogadtam, anélkül, hogy tudtam volna; őt keresem. S mivel nem vert gyökeret szívemben, egy darabig tengődött bennem, imajd elhalt. Ha ma beszélnek róla előttem, derűsen, sajnálkozás nélkül állapítom meg, mint az öreg gavallér, aki egykori ideáljával találkozik; - Ötven esztendővel ezelőtt, ha nincs ez a félreértés, ez a tévedés, ez a szerencstélen véletlen, amely szakításunkat okozta, le