A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)

1967-08-01 / 8. szám

2

ség támadását. Vagy talán beleéltük magunkat a vértanúk szerepébe, s elképzeltük, hogy a kivégző helyen állunk, s bátran készek vagyunk életünket is feláldozni, de hitünket meg nem tagadjuk. Biztosra vettük, hogy a bérmálásban elégséges kegyelemben részesültünk ehhez.

Helyesen gondolkodtunk. Abban azonban tévedtünk, ha azt gondoltuk, nogy Krisztus katonájának csak a hit védelme a feladata. A Krisztusért való küzdelemben az egyetlen igazságos háború a támadó hadjárat. Krisztus elvárja, hogy katonái kiterjesszék Országát, meghódítsák a lelkeket és leteperjék az ellenséget az 0 Szeretetének fegyverével.

Felnőttkorunkban azonban hasznosabb, ha nem a katonaság hasonlatát állítjuk szemünk elé, hanem megfontoljuk, hogy valóban részesedünk Krisztus prófétai küldetésében. A bérmálás szentségének kiszolgáltatása közben jelképesen arcul ütött minket a püspök. A Szentírásban számtalan helyen olvashatjuk, mint szenvedtek a próféták azért, mert közölték a néppel Isten üzenetét. A főpap udvarában magát Krisztust is arcul verték, amikor megmondta az igazságot.

Két dolgot kell szem előtt tartanunk, amikor gyakoroljuk a bérmálásban kapott hatalmat és kiváltságot. Az első, hogy ez a hatalom kegyelemre jogosít fel minket. Amikor tehát másokkal közöljük az 0 üzenetét, minden ehhez szükséges kegyelemre számíthatunk. Természetesen ez mindig föltételezi, hogy mi is megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Tehát nem hanyagoljuk el a kellő önképzést és az imát. Azt sem szabad sohasem elfelejtenünk, hogy az elért eredményt sem saját magunknak köszönhetjük, Isten kegyelme érte el azt rajtunk keresztül.

A második, amit nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak szavunkkal, hanem cselekedeteinkkel, sőt inkább cselekedeteinkkel, mint szavunkkal, - kell hatásosan közvetítenünk Isten üzenetét. Életmódunk, cselekedeteink sokkal erőteljesebben fogják hirdetni Istenakaratát, mint szavaink tehetnék. A bérmálás a katolikus életmód szentsége. Ez határozza meg ma legjobban lényegét.

Könnyen elképzelhetjük, hogy valaki nagyszerű művészi, vagy egyéb képességekkel született, de sohasem ébredt ennek tudatára. Ha nem volt rá alkalma, vagy nem ébredt fel érdeklődése, hogy kezébe vegyen egy hangszert, vagy ecsetet, leélheti életét anélkül, hogy tehetsége kibontakozna.

Bármily valószínűtlennek látszik is, de hasonló a mi helyzetünk, ha sohasem fejlesztjük ki a bérmálás szentségében nyert ké-