A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)

1967-06-01 / 6. szám

19

Holtak közt vessem ágyam: odalenn vagy.

Naptámadatnak ha szárnyára kapnék:

Ha tenger legszélső szélein laknék:

Oda is csak a te karod vezet,

Tart engem ott is jobb kezed”.

Természetesen ebben a csoportban is találunk olyanokat, akiknek életében az istenhitnek nincs észlelhető gyakorlati következménye, de viszont gyakran olyanokra is akadunk, akiknek ajkán az Ur imája, a "Mi Atyánk" nem üres szó, hanem életprogram. Ezek valóban elhiszik, hogy az Isten minden ember Atyja s következésképpen minden ember egymásnak testvére s éppen ezért testvérként szeretik felebarátjukat, önfeláldozó szeretettel, jóságos együttérzéssel és türelemmel segítik a nélkülöző, szenvedő embertestvérüket. De ugyanakkor idegennek, hontalannak érzik magukat az intézményes vallási közösségben, az egyházban.

Ennek az idegenkedésnek megint csak sok és különböző oka lehet:

Az egyik talán úgy érzi, hogy a vallás teljesen személyes és magánügy az Isten és az ember között. Az intézmény a maga törvényeivel és rítusaival akadálynak tűnik ebben a viszonyban. Néha az a benyomása keletkezik, hogy az intézmény képviselői szemében sokkal fontosabb, hogy az ember templomba járjon s egyházi adót fizessen, minthogy az Istent és embertestvérét szeresse.

Az intézmény könnyen öncél lehet, olyannyira, hogy az intézmény fennmaradásának érdekében a papok és lelkészek kényszerítve érzikmagukat, hogy Krisztus igéjét prostituálják azáltal, hogy Krisztus igéjének hirdetése helyett örömmámorba ringató, hamis lelkibékét biztosító szólamokat ismételnek, (just to keep them happy), s attól való félelmükben, hogyha megbolygatják a "hívek" poshadólelkiismeretét, akkor azok megharagszanak s megvonják az anyagi támogatást az intézménytől.

Ezekafiatalokmég élénken emlékeznek azokra a hírekre, melyek lelkészek és papok elmozdításáról és némaságra ítéléséről beszéltek, mert ezek Krisztus szellemében bátran kiálltak az emberi méltóság védelmébe, akkor is ha az embernek feketevolt a bőre. Ezek a fiatalok látták, amikor Chicago katolikus negyedében atemp- lombajáró "buzgó" keresztények záptojással dobálták meg az apácákat és a lelkészeket, akik igazságot követeltek minden ember számára. Ezeknek még fülében cseng az egyik alabámai érsek szava, melyet a Selmába özönlő papokhoz és apácákhoz intézett: - Menjetek