A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1967-04-01 / 4. szám
46 cekig álltak még a zuhogó esőben, amely alaposan eláztatta őket. A látomás azonban késett. Egyesek már morgolódni kezdtek, amikor Lucia ismét felkiáltott:- Jácinta, térdelj le, már látom ott a Miasszonyunkat. Látom a fényt! Lúcia, két oldalán unokatestvéreivel térden állva nézett az Úrnőre, aki már előttük állt. Az eső még mindig változatlanul zuhogott.- Mit kívánsz tőlem? - tette fel a szokásos kérdést.- Azt akarom mondani neked, hogy építsenek itt egy kápolnát az én tiszteletemre. Én vagyok a Rózsafüzér Úrnője. Továbbra is imádkozzátoka rózsafüzért mindennap. A háború befejeződik és a katonák hamarosan hazatérnek. Lucia most megint tolmácsolta sokak kérését, és a szokásos választ kapta, hogy egyesek meg fognak gyógyulni, mások nem;- Egyesek igen, mások nem. Szükséges, hogy megjavuljanak és bocsánatot kérjenek bűneikért. Majd még komolyabb arccal folytatta;- Ne bántsák meg többé Úr Istenünket, mert már nagyon megbántották. Ezzel az Úrnő szokás szerint kiterjesztette kezét, de a belőlük kiáradó fény ezúttal felfelé irányult, a Nap irányába, és ragyogóbb volt bármely napsugárnál. Talán ez volt az a pillanat, amikor a sötét fellegek, mint valami hatalmas függöny, kettéváltak, és közöttük megjelent a kék égben fehéren lángoló Nap.- Nézzétek a Napot! - kiáltott fel Lúcia. A tömeg örömmel szemlélte az ezüstösen tündöklő napot, anélkül, hogy az valakit is elvakított volna. Hirtelen azonban a hatalmas fénygolyó elkezdett "táncolni", majd gyorsan forgott egy ideig, megállt, majd megint forogni kezdett őrületes sebességgel. Ez háromszor ismétlődött, majd mindenféle színeket lövelt magából, úgyhogy mindenki zöldnek, vörösnek, narancsszínűnek, kéknek, ibolyaszínűnek látszott egymásután. Végül a tűzgolyó remegni kezdett és mintha leszakadt volna az égről, cikcakkban feléjük zuhant. A félelem kiáltása szakadt fel a tömegből, mert azt hitték, itt a világ vége. Térdre esve várták végüket. Mindez talán tíz percig
