A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)

1967-03-01 / 3. szám

6

Költői játék? A fantázia szúijátéka, amely a 'tíbor alkonyaira improvizálja a kísérteties drámát? Nem gondolom. Tóth Árpád bizonyára ismerte Nietzsche szavait az Ecce Homo-ból: "Hol van az Isten? ... Megmondom nektek. Megöltük őt, mi öltük meg, ti és én... " Nietzsche tudatában van annak, hogy valami hallatlan dologról van szó, de nála nincs lelkiismeretfurdalás. Az "Übermensch" diadalittasanhirdeti: meghalt az Isten, most már igazán emberek lehetünk. .. Tóth Árpád, minta tetemrehíváskor a lelkiismeretfurdalás- tól gyötrött gyilkos, megrendülve áll az "isten ravatala" előtt.

Pokoli és mennybeli vízi ók váltakoznak, AFöldegyre idegenebb lesz. Minduntalan a drága perc, az elröppenő perc miatti bánatos, panaszos sóhaj száll fel a költő ajkáról. A horatiusi "carpe diem", a goethei megfoghatatlan pillanat, ez az "irreális realitás" (Szabó L.) az állandó verstéma. De az egyetemesbe magasodó költészet képes lesz megragadni azt, ami örök a múló pillanatban; megsejti, hogy van valami Transzcendens a szálló idő tajtékja mögött:

Ökörnyál csillog künn az őszi aljban,

Egy-egy deres szál csillog már a hajban,

Elszállt az élet, a nóta se hű,

Vén hegedű!

De ne bánd, ha már nem tudod a régit,

Sírd az újat, óh, az is kielégít,

Nem édes, nem tüzes, nincs benne báj,

Dejó, ha fáj!

Bár hangja dadogóbb és fénye ritka,

De . érzed? • mélyebb, s • érzed? • több a titka,

S nemcsak magad fájsz benne, de a tág Egész világ!

S mintha olykor a gyarló földi dalban Hangját próbálná, halaványan, halkan,

Valami égből üzent, messzi, szép

Hegyi beszéd...! (Hegyi beszédek felé)

A költő a betegágyon eltűnődik életén; "múltnak háttal, halállal szemközt". Az élet elröpült robotjával, örömével s már csak a kénytelen lemondás maradt: