A Szív, 1967 (53. évfolyam, 1-12. szám)

1967-03-01 / 3. szám

7

S mégis a csönd-papi a nú télben, Nagy nyugalom évadját élem, . Érzem, az Isten gondol vélem.

Mint a bokrok setét bogyókkal, A hó alatt zamatozókkal, Megrakva szívem hűvös jókkal.

Hogy mire jókkal,majd megválik, Mire a hó gyapja lemállik,

Új tavaszig, vagya halálig.

Fekszem megadva, bekén,resten, S néz rám, át a végtelen esten, Tűnődve sorsomon, az Isten.

(Új tavaszig, vagya halálig.)

A fiatal Tóth Árpád költészetén erősen érvényesült Ady Endre hatása. S ez nemcsak nyelvén (pl. jelzői) látszott meg, a stílus -hatás még utolsó versein is tapasztalható, de istenélményén is. A "Lélektől lélekig" c. ciklusban azonban csaknem teljesen sikerül megszabadulnia az Ady-reminiszcenciáktól. A szenvedés tüze kiéget belőle minden idegen anyagot és vallásos élménye egyéni hangot kap. A magyar irodalom egyik legszebb költeményét idézem itt, amelyet a ciklus élén találunk.. Ez a kulcsa az utolsó verseknek. Az ihlet zsoltárszerű áhítata és a szenvedés-élmény stigmái teszik a költeményt monstrancia-ragyogású ékszerré.

Címe: Isten oltó-kése.

Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram, többet adtál,

Nem kezdek érte mégse pert

Es nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád: Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom és mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:

Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem.

Osszeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tied az én harcom,

Es győztes távolokba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.

Kevesentudjákazt, hogy Isten a szenvedésben közelít hozzánk. Amikor azt hisszük, hogy ki vagyunk szolgáltatva a betegség, a biológiai törvények, a vak természet könyörtelen erőinek, akkor közelít