A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)

1966-02-01 / 2. szám

42- Nem kis idő, - állapítottam meg.- Nagy idő, - hajtotta le a fejét hálásan.

A következő hónapokban már ágyban találtam. Csúnya tél voltaz idei; sokat esett a hó, az eső, hideg szelek fújtak és az ég többet volt barátságtalan-szürke, mint mosolygó-kék.

Nemcsak papa van der Verth, mindenki a házba szorult. Gyalogost máskor is ritkán látni errefelé, most az autóablakok is bekö- dösödtek. Sáros, hólével spriccelt kocsik vánszorogtak a síkos utakon. Mindenki dolgozott, ki így, ki úgy. Mi kereszteltünk, eskettünk, temettünk, a kisiskolásokat tanítgattuk hittanra, gyüléseztünk.

A templomi életben a szenzáció a Második Vatikáni Zsinat volt és annak új liturgikus rendeletéi. Az oltárokat szembefordítottuk a néppel, a mise-szöveg egy része angolra fordult. Az öregebbje megütközött és rosszallóan morgott: féltette a régi latint, melyből egy szót sem értett. A fiatalabb generáció lelkesedett; ha rajtuk állt volna, még a kánon is angolul hallatszott volna. Az egyesületek gyúlé- seinhozzászólások és viták estek Teilhard de Chardin kozmikus élet- szemléletéről, volt aki a nagynevű Rahner teológus könyveivel birkózott, a napilapok hemzsegtek a Szentszékhez szóló jótanácsoktól és sokan azt várták, hogy mostantól kezdve már a Tízparancs sem lesz kötelező. Erezték a buzgóbbak, hogy nem ismerik eléggé a Hit forrását, a Szentírást; nekigyürkőztek hát és meglepve vették észre, hogy keveset értenek belőle. Kommentárokhoz nyúltak, ismerkedtek az apostoli korral, Krisztus életének helyrajzi, történelmi hátterével. Lassanként-ahogy a papság között is, - kialakultakét tábor: a konzervatívoké, akik semmit sem akartak változtatni az Egyház adminisztrációján és liturgiáján;és a liberálisoké, akik többet akartak változtatni, mint az okosság sugallná. E két tábor között azután burjánzott az "esztéták", a "radikálisok" kisebb csoportja, - azoké, akiknek a mértéke nem az "igaz", hanem a "szép" és azoké, akik mindent lerombolnának, mielőtt arra gondolnának, hogy mit is kellene építeni a romok fölé.

Öreg papok lemondóan legyintettek és arról sóhajtoztak, hogy "hála Istennek, mi már nem érjük meg azt a szörnyűséget, ami következik".

Fiatal, lelkes papok, akik a lelkesedést könnyen összetévesztik mégahittel, kihúzták magukat, lázasan kapkodtak és nagy mondásokkal töltötték meg a termeket, sőt templomokat is.

Papa van der Verth minderről nem sokat tudott. Csendesen él-