A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-02-01 / 2. szám
43 te életét. Ha tudott, felkelt; kicsit fúrt-faragott, imakönyvéből olvasgatott, rózsafüzérét pergette bütykös ujjai között, evett, aludt egy kicsit, élt még egy kicsit. Tél és nyár között errefelé csak átmeneti idő van, tavasz nincs. Kevesebb a hó, több az eső, kevesebb a borulat, nem olyan éles a szél. A tenger bőre nem bors ódzik olyan fázósan és mély indigó színe világosodik. Az ég itt-ott tisztul, a nap is előjön és május elején hirtelen nyári hőség támad. Egy szép napon kizöldül a ftf, rügyek pattannak a faágakon, elönti az aranymező sárgája a vidéket. A kertekben a japán-cseresznye rózsaszínű virágzuhataga árad. Május első csütörtökén papa van der Verthiánya figyelmeztetett, hogy másnap reggel esedékes vagyok náluk. Biztosítottam, hogy nem felejtettem el ezt a kötelességet. A szentkenet olaját is kéri a papa, - mondta elcsukló hangon. Amint csengetésemre megnyílt az ajtó és beléptem a fogadóba, önkéntelenül az öregúr hálója felé irányítottam lépteimet. Lánya, aki égő gyertyával fogadott, hiszen az Oltáriszentséget is magammal hoztam, - a terasz felé mutatott. Kiléptem a napsütötte teraszra, ahol zöld fák és színes virágágyak szalaga mögött a tengeröböl szinte égszínkékben terült el. Papa van der Verth meggyónt, megáldozott, odatartotta szemét, ajkát, fülét, kezét, lábát a szentkenetnek. Míg én az Egyház imáival kísértem ezt a cselekményt, ő félig lehunyt szemmel a maga német imáit suttogta. Mikor elkészültünk, leültem a kerevet szélére.- Ja, ja, utoljára jött, mondta mosolyogva. Már csaknapjaim vannak.- Az időt, ami nekünk jár, nem mi mérjük, figyelmeztettem. Azt a jó Isten méri.-Ja, ja, - bólintott. - És az én gombolyagom a végéhez ért a jó Isten kezében, - nyugtatott meg.- Milyen szép ez a völgy alattunk, a zöldelő fák, a virágok, a tengeröböl ott a völgyben, - sóhajtottam, hogy mondjak valamit.- Ja, ja, itt atavaszés jön a nyár. Az élet mindig újjászületik! Minden pillanat, minden perc, minden hét, minden hónap, minden év; újjászületés! Tágranyitotta szemét és fejmozdulattal végigkísérte az előtte lélegző gyönyörű tájat. Szemei olyan hálával és szeretettel nézték a dombhajlást és a tengeröbölt, annyira fájdalom és búcsúzás nélkül, hogy meglepődtem.
