A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)

1966-12-01 / 12. szám

/

A MINDENNAPOS KERESZTÉNY ÉLET

12. Isten imdddsa

"Leborulva hódoltak neki. Aztán fölnyitották kincsesládájukat és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirrhát". (Máté 2,11.)

Karácsony idején térdreborulunk Isten titokzatos szeretete előtt, amelyet képtelenek vagyunk felfogni. Azt még megértjük, hogy Isten szeret minket. De elképesztő, hogy ily messzire menjen szereteté- ben, egészen a jászolig. Az ilyen, határokat áttörő szeretet egy más világba tartozik. Ekkora szeretet láttára csak egyet tehetünk, amit Mária, József és a pásztorok tettek Karácsony napján, s a három napkeleti bölcs később, s amit a keresztények tesznek az egész világon: az imádat. Ilyen mélységes szeretet, ilyen képtelenség láttára, hogy Isten emberré lesz, megállaz eszünk. Ezt lehetetlen elhinni, mondja a hitetlen. A jászol előtt válaszúinál találja magát az ember: vagy elfogadja Istent és titokzatos szeretetét, vagy megtagadja őt.

Titok vagy lehetetlenség?

Ha Istent választja, egyúttal elfogadja a titkot is. Természetes, hogy Isten végtelenül az ember felett áll. Magától értetődő, hogy útjait titokzatosság takarja. Ha az ember megérthetné Istent, Isten megszűnne Isten lenni, hiszen a megértés egyenrangúságot tételez fel, vagy pedig az ember szűnne meg ember lenni. Az is természetes, hogy az ember térdreborul a felette álló hatalom előtt.

Ha viszont megtagadja Istent, akkor a lehetetlenséget és a zűrzavart választja. Az élet többé nem más, mint a fény felvillanása két semmiség között. Azáltal, hogy a véges, vagy esendő dolgokat egymásra halmozzuk, sohasemérünk el a végtelenig és a szükségszerűen létezőig.