A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-10-01 / 10. szám
34 LELKEM ÚTJA- Egy megtérés története. A katekizmusban a szentáldozásról szóló fejezet következett: az Oltáriszentség. Lelkem készségesen megnyílt a nagy hittitok befogadására. Számomra nem volt újdonság, hogy egyesülni lehet az Úr Jézussal. Végtelen irgalmából kifolyólag, már rég megízlelhettem az O édességét. De éppen a lélek rejtélyes isteni találkái okozták az én kínomat. Azúr eljött ugyan hozzám, de aztán megint eltűnt és én hiába kerestem. Vajon hogyan, hol és mikor lehetőt biztosan megtalálni? Ez volt a nagy probléma. És íme, felpattan a titok: az Oltáriszentség titka! Krisztus létezik, Ó igazán itt van köztünk! Bármikor megközelíthetjük, nem kell jövetelét rimánkodva lesni, mehetünk hozzá! Ó! micsoda hatalmas felfedezés! Nem vitatkozom már lel- kemmel, nem is csitítom. Csak biztatom magam;- Krisztus él! Vár ránk az Oltáriszentségben. Fussunk Hozzá! Mire befejeztük a katekizmust, testvérem is meg én is, mély meggyőződéstől és vágytól indítva, elhatároztuk, hogy áttérünk a katolikus hitre. Áttanulmányoztuk a katolikus erkölcstant, az apologe- tikát, az egyháztörténetet és még néhány könyvet, amelyeket a kedves nővér rendelkezésünkre bocsátott. Egyre szilárdult a biztonságunk és oly hangos lett az Ur Jézus hívása, hogy akkor már tudtuk: nincs emberi szó, mely visszatarthat minket. Bejelentettük hát szándékunkat szüléinknek. Mindketten ellenezték. Édesapám érveket sorolt fel. Jó anyám könyörgött. Mi hallgattunk. Tűi az érveken, túl a könyörgéseken, túl a fájó szavak keserű komorságán, várt már a megváltás. Megtört rajta a szülők hatalma. Űzött minket egy nagyobb hatalom: az Úr Jézus kegyelme. Elhatároztuk, hogy titokban fogunk megkeresztelkedni. Elmentünk hát, titokban a rabbihoz és kijelentkeztünk a hitközségből. Azt hittük, hogy nincs már előttünk akadály. De a rabbi értesítette szándékunkról a rokonokat. Egy nagybácsi, haragra gerjedten, felrohant szüléimhez:
