A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)

1966-10-01 / 10. szám

35- Ezek a lányok vagy jellemtelenek, vagy ostobák, - kiáltotta. - Ha érdekből akarnak keresztények lenni, akkor hallatlanul jellemtelenek. Ha meggyőződésből teszik, akkor hihetetlenül ostobák.- Jellemtelenek, ostobák! - visszhangzott a lakásban.

Szerencse, hogy a mi füleink nem hallották már. Mintha megsüke- tültünk volna az emberi szitokra. Más hang, mennyei hang zengése töltötte be fülünket: - Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok és terhelve vagytok és én megenyhítlek titeket...- Egy ismerősöm meglátta testvéremet a tisztelendő nővér társaságában. Besúgta otthon a nagy felfedezést.- Egy apáca bolondított meg titeket, - hangzott otthon a keserű szó. - Az apácák értenek hozzá, hogy magukhoz csábítgassák a lelkeket !

Szegény, jóságos apostolom! Vajon érdeke volt-e neki, hogy minket "csábítgasson"? Hiszen áldozat volt számára a velünk való foglalkozás. Ha valamivel mégis "csábított", hát akkor csakis épp azzal a nagy áldozatkészséggel és önfeledő odaadással, mellyel értünk minden nehézséget elviselt. Éppen szakvizsgára készült. Én még nem tartottam tanulmányaimban a szakvizsgára való készülésnél, de any- nyira mégis jártas voltam már az egyetemi munkarendben, hogy tudtam, micsoda nehéz feladat a szakdolgozat-írás; a figyelemnek milyen összpontosítását kívánja és mennyi időt vesz igénybe. Ilyenkor igazán drága minden perc és nem jut idő más ember bajára... A kedves nővért szerzetesi kötelességei is elfoglalták, tanítania kellett a szerzet intézetében. Ráadásul igen gyenge, beteges szervezetű volt. Mégis jutott ránk ideje, ereje. Áldozat volt az ára minden együttlétnek és ő mégis a legkészségesebb örömmel foglalkozott velünk. Együttlétünkre gyakran kellett engedélyt kérnie ifeljebbvalóitól. Hányszor érte őt szemrehányás mi miattunk. De a kedves nővér nem éreztette velünkaz áldozatok súlyát; mosolygós és vidám volt mindig. Ez az önfeledő jóság, ez az áldozatos készség, valóban krisztusi vonás volt. Emlékeztetett engem az Ur Jézusra, ki szívesen viselte a keresztet a lelkek üdvéért. A tanítványnak ez a krisztusi vonása erősen vonzott engem a katolicizmushoz, mert meggyőzött arról, hogy ez a vallás valóban krisztusivá teheti az embert.

Egyszer megkérdeztem a kedves nővértől: hogyan bír mindennehézséget mosolyogva túrni? Honnan merít ehhez erőt? 0 alázatosan felelte, hogy önmagától semmire sem menne, ő kicsi és gyönge, de minden reggel, a szentáldozásban, magához veszi az Ur Jézust és az