A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-10-01 / 10. szám
32 aranyfrankot adtak, hétezer rendtag áldozta fel önként magát, hogy a keresztény hadifoglyokat rabszolgaságukból kiszabadítsák. A rend római kórháza nem sokkal az alapító halála után hanyat- lani kezdett. Míg másutt egyre jobban terjedt a rend, addig a római település sorsa ugyanaz lett, mint sok más római intézményé volt a pápák avignoni tartózkodása idején. A katolikus egyház feje nem élt székvárosában. A franciaországi Avignonból kormányozta (francia politikai érdekeknek megfelelően) az egyházat. Székvárosa elárvult, megyei székhellyé fakult, intézményeiben hanyatlott. Amikor a nyugati egyházszakadás zűrzavarában a trinitárius rend általános főnöke 1379-ben VII. Kelemen ellenpápa pártjára állt, VI. Orbán a generálist letette. A Rómában élő rendtagok, rendjük szülőföldjére, Franciaországba mentek és a római trinitárius kórház, amelynek már csak a kapuját látjuk itt a Caeliuson, Poncello Orsini bíboros felügyelete alá került. 1389-ben viszont a kórház és a környező szőlők - a jelenlegi pompás park helyén abban az időben csak szőlők és gyümölcsösök voltak - a Szent Péter bazilika káptalanjának a tulajdona lett. A káptalan az épületeket, meg a földeket is bérbe adta, így lett a kórházból magtár, raktár és gondnokából, akiről az írások, mint a caeliusi remetéről emlékeznek meg, ügyesen zsebelő sáfár. Későbbi időkben, míg a trini tár iusok a vatikáni káptalannal veszekedtek, hogy kié is tulajdonjog, a gondnok azért a kevés munkáért, hogy évente egyszer a kis trinitárius templomot kitakarította, az albérletbe adott raktárak és földek jövedelméből szépen megtollasod- hatott. Amikor a 16. században Ciriaco Mattéi lassan fölvásárolta az egész Caelius dombot, már semmiképpen sem illett rá a remete elnevezés; főúri módon élt, és nem csinált problémát abból, hogy feledékeny emlékezete legjobban akkor hagyott ki, amikor a Káptalannak a bérletet kellett volna fizetnie. Aztán az épület és a birtok egyik kézből a másikba ment át, 1925-ben a város vette meg az egészet. Az egykori trinitárius kolostorból még egy szegletkő sem maradt fönn. A kis templomot 1926-ban úgy ahogy renoválták, de ma is siralmas állapotban van. A város másik felébe kell menni a kulcsért, ha valaki meg akarja tekinteni. A trinitárius páter hatalmas kulcsa csikorog nyikorog a rozsdás zárban és amikor végre beléphetünk összeszorul a szívünk egy nagy rend dicső emlékét egy minden szépségétől megfosztott istenháza őrzi. Márvány borítását lelopták, egykori kazettás mennyezete elpusztult, ablakait, kapuit befalazták. A vakolt falakon sápadt festmények; Afrika felé úszó gályák, sivatag szélén menetelő tevekaravánok viszik a trinitárius rend által összekoldult váltságdíjakat, hogy Algéria rabszolga piacain a keresztény hadifoglyokat fölvásárolják és szabadokká tegyék. Ki hinné, hogy ez a temp-
