A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-07-01 / 7. szám
36 nem sűrűn fordulnak elő borús egek, félelmetes viharok is. Rettegés, csüggetegség kerít minket hatalmába miattuk. Miként egykor az apostolok a hullámoktól dobált haj ócskában, mi is fölkiáltunk: "Uram, ments meg minket, mert elveszünk!" Egyes emberekkel a jó Isten kemény iskolát járat ki. De az is igaz, hogy nem a leggyöngébb vállakra rakja rá a keresztet. A Szentírásból is, a szentek élet- történeteiből is, a magunk tapasztalatából is sok kereszthordozót ismerünk, aki éppen a kereszt hordozása által lett naggyá! MIVEL AZONBAN AZ EMBER a természete szerint roskadozik a kereszt terhe alatt, nem csoda, hogy a szenvedés nyomasztó súlya alatt fölkiált: "istenem, megmentőm, ne hagyj el engem!" Ez a segélykiáltás főleg ezt jelenti: Istenem, ne hagyj magamra! Ne vond meg tőlem segítségedet! Példaképünk, az Úr Jézus Krisztus teljességgel átélte ennek a magárahagyatottságnak szörnyű keserűségét és fölkiáltott alatta; "istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Sokan utána imádkozták ezt már. És nekünk is, ki tudja hányszor tört ki ilyen panasz az ajkunkról. És - mint Krisztus esetében is- úgy tűnt nekünk is, mintha az Atya nem hallaná szorongó szívünk segélykiáltását. Az ég ólmos sötétségét ilyenkor egyetlen fénysugár se enyhíti. AM NEM SZABAD FELEDNÜNK azt, hogy az Atya, a végtelen Jóság, csak látszatra vonul vissza és húzódik el előlünk, mint a nap, amikor felhők mögé bújik. Nem gyötörni akar minket, hanem a Benne való hitünket és bizalmat teszi próbára, hogy annál bőkezűbb lehessen irányunkban az örökre szóló jutalom kiosztásában. Az Atya Jézust soha annyira nem szerette, mint az Olajfákhegyén, majd a kereszten elviselt haláltusája alatt. Mert Jézus is soha akkora hősiességgel nem szerette az Atyát, mint a "sötétség hatalmának" óráiban. Ugyanígy érez irányunkban is; minél inkább hasonlítunk Jézushoz szenvedésünkben, annál inkább fölismeri bennünk Egyszülöttjének arcvonásait és annál nagyobb mértékben szeret minket. ES A MI ATYANK tud a legsötétebb szenvedések után is "fényességünk, üdvösségünk" lenni! Mert ébrentartja bennünk azt a hitet és bizalmat, hogy végtelen irgalommal, részvéttel néz le ránk. Tudjuk, hogy szeret minket és éppen azért a szenvedést csak azért bocsátja ránk, mert azzal növelheti a legjobban örök boldogságunk mértékét!
