A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-07-01 / 7. szám
14 résztútját a wuocwaweki szeminárium vele együtt internált rektora, írta meg. Ebből a könyvből tudjuk, hogy milyen volt a dachaui halál - tábor pap foglyainak az élete. Mindennapos dolog volt először is, hogy a papokat bottal, korbáccsal verték, véresre rugdalták, pofozták, megalázták, szidalmazták, becsmérelték. Jóllehet az éhség következtében a rabok inkább csak csontvázak voltak, keményen dolgoztatták őket és aki kidőlt, azt agyonverték. Dachauban a halál minden szögletben állandóan ott leselkedett. 1943 végén az éhség már olyan nagy volt, írja a tábor egy paplakója, hogy mind elpusztultunk volna, ha a gondviselés nem őrködött volna felettünk. A német katonai összeomlás a táborban azzal éreztette hatását, hogy megengedték a rokonoknak, hogy élelmiszer csomagokat küldjenek. De ez csak arra volt elég, hogy az embert a lét alsó küszöbén tartsa. A fegyelemnek nevezett állati kegyetlenség nem enyhült. A tábor civil foglyai közül sokan a fizikai és lelki szenvedést nem tudták elviselni, szándékosan megérintették a tábor belterületén körülfutó magasfeszültségűi vezetéket. A sok szenvedés ellenére a papság nagy többségében keresztény megadással és türelemmel viselte ezt a sorsot. A halála papi barakokban is sűrűn megjelent, de nem akadt pap, aki ne krisztusi áldozatvállalással fogadta volna utolsó óráját. Nem egy pap halálában a keresztény hősiesség magaslataira emelkedett fel. Egy haldokló plébános így kérte társait: - Amikor majd hazamentek, mondjátok meg híveimnek, hogy értük ajánlottam föl életemet. Kozal püspök már letartóztatása és elhurcolása alkalmával fölajánlotta életét, minden szenvedését a lengyel népért. Amikor 1942 végén társaitól a kezdődő náci összeomlás hírét hallotta, ezt így kommentálta: - Úgy látszik közeledik a szabadulás hajnala. Tehát itt az ideje, hogy meghaljak, mert nemsokára semmi szükség sem lesz rám többé. A tábor gyűlöletre és gonoszságra épült rendszerével kiáltó kontrasztban állt az egyháziak összetartozástudata és állandó segítőkészsége. Nem egy Fiorettibe illő eseményről emlékezhet meg a krónikás. Pl. az egyik pap a következőről számol be: - Az esti kihallgatás alatt egy nap érzem, hogy kezembe nyomnak valamit. Egyik paptestvérem a munkából hazajövet egy kalászt talált az úton. Nem volt könnyű elrejtenie a motozás elől. De nem ette meg a magokat egyedül, kettőnkkel megosztotta kincsét. Ilyen epizódok a valószínűtlenség határát sűrolják, mert nem
