A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-07-01 / 7. szám
15 tudjuk megérteni, hogy a szinte éhhalálra ítélt rabok részéről mekkora hősiességet kívánt a néhány búzaszemről való lemondás. De a felebaráti szeretetet a papok nemcsak maguk között gyakorolták, hanem - amikor már élelmiszer csomagokat kaphattak, csomagjuk egy részét a tábori kórházban lévő raboknak juttatták el, egy más részét pedig az oknak küldték, akik munkára teljességgel alkalmatlanok voltak és mindennap halálukat várták. Egy harmadik csoport is részesült ezeknek a táboron belül titokban vándorló élelemcsomagoknak az áldásaiban. Nem kis számban voltak ugyanis olyan rabok, - mint az oroszok valamennyien - akik nem kaphattak csomagot. Ezeken is a papok segítettek. Ez a felebaráti szeretet gyakorlásának csak egy módja volt. Sokkal nagyobb lehetőség nyüt erre, amikor a táborban kiütött a tífuszjárvány. A feladott területeken lévő internáló táborokat a náci hatóságok mozgósították, hazai táborokban helyezték el a keletről magukkal hurcolt internáltakat. A zsúfoltság és az egészség- ügyi berendezés fogyatékossága következtében hamar felütötte fejét a minden korok minden internáló táborának réme: a járvány. A tífusz aratása olyan bő volt, hogy a parancsnokságnak nem sikerült a halottakat olyan ütemben a barakokból kihordatniuk, mint amilyen gyorsan suhogott a halál kaszája. így gyakori eset volt, hogy a súlyos betegek ugyanazon a priccsen már oszlásnak indult hullákkal zsúfolódtak. A parancsnokság a papi barakok lakóit hívta fel a fertőzés nagy veszélyével járó halottszállításra és takarításra. Papok nagy számban vállalták ezt a munkát, nagy számban betegek is lettek és meg is haltak, de mindig voltak ugyancsak nagy számban olyanok, akik a helyükbe léptek. A papok legnagyobb erőforrása ebben a pokolban a szentségi Jézus volt. Eleinte a lengyel papoknak még megengedték, hogy a más nemzetiségű papok kápolnájába menjenek és ott áldozzanak. Csak érdekességkedvéért említjük meg, hogy a misén olyan sokan voltak és olyan kevés idő állt a miséző pap rendelkezésére, hogy az áldozta- tást egészen szokatlan módon oldották meg. A misén jelenlévő minden papnak a tenyerén volt egy ostya vagy kenyérdarab. A miséző pap az átváltoztatás szavait mondva ezt is mind konszekrálta, így minden misét hallgató pap az áldozásnál saját magát megáldoztatta. A kispapok és a misére beengedett világiak is így áldoztak. De 1941 szeptemberében a lengyel papoknak megtiltották, hogy misére menjenek, sőt imakönyveiket is mind elkobozták. - Vigaszunk csak az a tudat volt, - írja az egyik lengyel pap - hogy a szomszédos barakban a kis kápolnában jelen volt a szentségi Jézus, lélekben szentségáldozást végeztünk, lelkileg szentáldozáshoz járultunk.
