A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-05-01 / 5. szám
38 tónak látom az életet. Ne elégítsen ki engem az énemnek ezt a megértőn mosolygó, boldogan szeretni tudó, kis része. Nem szabad az egyoldalú érzés-harmóniával megelégednem. Úgy kell összeszőnöm a külső életemet a belsővel, hogy az ne csak énbennem eltemetve keltse a szépség érzetét, hanem önmagában is az legyen; sugározza vissza azt a szépséget, melyet benne érzek. Kerüljön a külső élet abelső szuggesztív hatása alá. A külső és a belső, a látszat és a valódi érték fonódjon egységes, tömör egésszé. Érzek magamban erőt, hogy az élet különböző eseményeit a maguk mélyebb szépségében megértsem. Bízom abban, hogy ez az erő nőni és fejlődni fog úgy, hogy a teljes harmónia minél előbb létrejöhessen. /9/9. aug. 13. - Parancsok a lelkem mélyén; 1. Vigyázz a tisztaságra! 2. Lépj a vezérútra, minden lagymatagságot legyőzve. 3. Igyekezz folyton haladni. 4. Tedd meg mindazt a jót, amit bírsz! 1920. márc. 6. - Sötétség-országban vagyok. Sötétség borul minden házra, minden kertre, a fákra, a bokrokra, a mezőkre. Botorkálunk, mi vak emberek. Sóhajtozunk, átkozódunk, mert kínos a vakság. Senki sem tudja merre kell menni, nem látjuk az utat. Mindenki tapogatva keres magának valami kis helyet, hosszas botorkálás után megtanulják a járást, de nem mozdulnak az útra, mert félnek elindulni. Félünk az ismeretlentől, asötéttől, éskínlódunk, kínlódunk. A sötétségből, a titkok fenekéről, ismeretlen helyről, hangok hallatszanak. .. Állandóan szólnak. Nagy a zsivaj a Sötétség-országban és így nem lehet j ól hallani mit mondanak, de néha a zsivajon keresztül átjön egy hang és amint a durva zajok közt felfogjuk egy páran, megállunk, felemeljük fejünket és azt kérdezzük; - Mi az? Mintha hang volna és mégis világít, mint a fény? - És aki hallja a hangot, a körül láng gyullad egy percre. Úgy, hogy aki előbb még vak volt, az látóvá lesz a világosságtól, de aztán megint minden elsötétül. És az emberek hallják is, meg nem is, hogy mit mond a hang. Egyik hallja, másiknem hallja, a harmadik nem akarja hallani. A hang ezt kiáltja; - Erre jertek, erre! - És úgy kigyullad szava nyomán a fény, hogy aki csak látja, azt hiszi, örökre látni fog, pedig csak addig lát, ameddig a szó hangzik. És sokan vannak, akik még addig sem látnak, mert nemcsak nem értik a hangot, még csak észre sem veszik. Akik pedig értik, azok, amíg hallják, el vannak tökélve, hogy engedelmeskedni fognak, de amint megszűnik a hang és köröskörül újra minden elsötétedik, letesznek a szándékről, mert nem mernek elindulni. Félnek a sötétben a kínos botorkálástól. És én is itt botorkálok Sötétség-országban a vak emberek közt.
