A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
23 Mikor beírattak az iskolába, sok szép könyvet vettek nekem. Az egyikre rá volt írva; "Izraelita hittan". Ebből a könyvből megtudtam, hogy az én vallásomat úgy hívják; zsidó vallás. A hittanórán tanultuk a világ teremtését, aztán sok apró történetet, furcsa nevű, régi emberekről. Engem mindez nem nagyon érdekelt. Egyszer azonban a hitoktató úr nagyon érdekeset mondott. Azt mondta, hogy most már kötelező lesz az iskolásoknak a templombajárás és ezentúl minden kislánynak el kell menni a templomba; szombaton délután. V'ajon jól hallottam-e? "Szombatot" mondott-e? De hisz az lehetetlen. Én mindig láttam az ablakból, hogy az emberek vasárnap reggel mennek a templomba. Talán a hitoktató úr tévedett? De az óra végén megint csak megismételte; szombaton! Nagyon csodálkoztam. El is mondtam otthon ezt a furcsa eseményt, de Apuka azt felelte rá, hogy a jó Istennek mindegy az, hogy szombaton vagy vasárnap megy-e az ember templomba, mert a nap az nem is fontos. Ami pedig az egész temp- lombajárást illeti, Apuka azt szívesen elengedi nekem. Csakhamar újabb szenzációval jöttem haza az iskolából; - A hitoktató úr azt mondta, hogy a napokban lesz egy zsidó ünnep. Én kerestem is a naptárunkban, de nincs is beleírva. Pedig a hitoktató úr azt mondta, hogy ez igen nagy ünnep és meg is parancsolta, hogy mindenkitartsa meg otthon. Azt is mondta a hitoktató úr, hogy - sajnos - vannak zsidó családok, akik nem tartják meg a saját ünnepeiket, de megtartják a másvallásúak ünnepeit, például: a karácsonyt. Pedig a karácsonyt megtartani nem szabad, mert ez igen csúnya dolog. Apukám erre azt felelte, hogy a hitoktató úr parancsolhat az iskolában, de nem parancsolhat itthon. Mi ezentúl is úgy fogunk élni, mint ahogy eddig éltünk. Ezentúl sem fogjuk megtartani a zsidó ünnepeket. Ami pedig a karácsonyt illeti, efelől nyugodt lehetek. Azt is mondta Apukám, hogy a vallás az "privát ügy"; a vallás nem arra való, hogy az ember fitogtassa. A vallásról nem szükséges beszélni. Én se mondjam senkinek, hogy milyen vallású vagyok. Én nem is mondtam. Otthon sem emlegették. Lassanként úgy tűnt nekem, hogy nincs is vallás a világon. De a jó Isten az mégiscsak volt. Fenn lakott az égben, mindig lenézett rám és mindig nagyon jól látott engem. Szerettem is nagyon a jó Istenkét. De amit vele kapcsolatban éreztem, gondoltam, azt mindig félénken és féltékenyen elrejtettem a szívem legmélyére. •
