A Szív, 1966 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
24 A véres ember. Nyolcéves voltam, amikor testvérem súlyosan megbetegedett. Édesanyám már nem bírta az éjjeli virrasztást és a háziorvos tanácsára egy Irgalmas Nővért hívtak testvérem betegágya mellé. Dona- tilla nővér, a betegápoló apáca, igen tetszett nekem. Mindenkire olyan szépen tudott mosolyogni! Irigyeltem is a testvéremet, hogy hozzá ilyen mosolygó, fehér fejkötős apáca jön. Egy dolgot azonban igen furcsának találtam: Donatilla nővér nem ebédelt velünk az ebédlőben, de nem is a konyhában a cselédek között, hanem egész külön, a másik szobában.- Anyu, miért nem eszik velünk az apáca? - kérdeztem.- Mert ő maga arra kért, hogy külön ehessen, egész egyedül. Ezen igen csodálkoztam. De aztán arra gondoltam, hogy talán az apáca is kézzel eszi a csirkecombot, - úgy mint én - és talán ő is nagyon szégyelli magát emiatt a felnőttek előtt, akik mindent késsel és villával esznek, és bizonyára ezért akar külön enni. Alighogy testvérem felgyógyult, én betegedtem meg. Hozzám egy másik apácát hívtak: Enrika Nővért. Enrika nővér sokkal öregebb volt, mint Donatilla nővér, és még kedvesebben tudott mosolyogni. Nem tudtam vele beszélgetni, mert ő csak németül tudott, de az nem zavart minket, mert Enrika nővér beszéd nélkül is mindengondolatomat kitalálta. Soha semmit sem kellett kérnem, mindig azt adta, amire éppen szükségem volt. Éjjelenként, ha lázálmomban felriadtam, gyógyító balzsamként hatott rám Enrika nővér jóságos tekintete. Ott ült az ágyam mellett, kedvesen mosolygott rám és a kezében valami gyöngyfüzért pergetett... De az az egy mégiscsak nagyon furcsa volt, hogy Enrika nővér is külön, egyedül akart étkezni, a másik szobában. Mikor felgyógyultam, orvosom levegőváltozást és hosszú pihenést ajánlott. A város környékén volt a betegápoló apácáknak egy házuk, ahová üdülő-betegeket felvettek. Nagy kertjük is volt, jó levegő, jó ápolás; orvosom tanácsára elhatároztuk, hogy ide megyünk néhány hétre. Édesanyám, Mici szobalány, meg én, beköltöztünk hát az apácák penziójába. Mindjárt az első napon egy furcsa dolog történt. Délben ebédhez szólt a gong, és mindenki besietett akkor a közös étkezőbe. Apácák és penziólakók is bementek, sőt még Mici szobalányunk is. Én is be akartam szaladni, de édesanyám visszatartott;- Mi a szobánkban ebédelünk, - mondta.
