A Szív, 1965 (51. évfolyam, 3-12. szám)
1965-04-01 / 4. szám
Én melletted lennék, ha Te haláltusát vívnál. Uram, én szeretlek Téged! Az nem igaz, - mondja Isten. - Az emberek csalódnak. Azt állítják, hogy szeretnek engem. El tudom hinni, hogy gyakran egészen becsületesen állítják ezt. Azonban borzalmasan tévednek. Nem fogják föl, nem látják. Lassacskán mindent elcsúfítottak, kiszárítottak és kiüresítettek. Azt vélik, hogy szeretnek engem, ha havonta egyszer Szentséges Szívemet tisztelik. Vajon én is csak tizenkétszer szeretem őket egy évben? Azt vélik, hogy szeretnek engem, ha rendszeresen elvégzik ájta- tosságaikat, ha egy litánián résztvesznek, ha pénteken böjtölnek, ha gyertyát gyújtanak vagy imát rebegnek Szentséges Szívem képe előtt. En azonban nem gipszből vagyok, - mondja Isten- sem kőből vagy bronzból. Én élő, érző, szenvedő húsból vagyok. Közöttük vagyok és ők nem ismertek föl engem. / En vagyok az, akit rosszul fizetnek, én vagyok munkanélküli, én lakozom a nyomortanyán, én vagyok tüdőbajos, én alszom a hidak alatt, én vagyok a börtönben, engem zsákmányolnak ki. / .. En mondtam nekik: Amit a legkisebb testvéremnek cselekesztek, nekem tettétek... " Ez már csak elég világos?! A legrosszabb az, hogy ők ezt tudják, de nem veszik komolyan. "Keresztülszúrták szívemet - mondja Isten - és én vártam, hogy valaki részvéttel lesz irántam, azonban senkit sem találtam. " Én vagyok az, aki fázik, - mondja Isten, - aki éhezik; én vagyok mezítelen. / En vagyok bebörtönözve, engem pofoznak és aláznak meg. Azonban ez csak egy kicsiny szenvedés, amivel magamat a fájdalmakhoz szoktatom. Mert - mondja Isten - az emberek még borzalmasabb megpróbáltatásokat kitaláltak. Hivalkodva, borzalmasan visszaélve szabadságukkal, kitalálták... 25
